Idegen mesék álomhatárból 2013
by on március 4, 2013 in Hírek

Mostanában erős álmaim vannak. A mostaniak erősebbek, mint valaha. Ilyenkor utazom, majd ébredéskor leírom, lerajzolom őket. Természetesen képzőművészeti indítékot itt senki ne keressen, csak az információt, a mesét az idegen tájakról. A jelképeknek jelen esetben nincsen közük a kaméleonokhoz, a jelképtorzítókhoz, akik aktuálpolitikai klisékkel buzerálják az emberiséget. Ez Kép-írás. Ahányféle lélek, annyiféle olvasattal, de egy mindenkivel közös jelentéssel. Jó olvasást, nézegetést hozzá. Áldás! 

 
Csak

Csak. Gömbölyű így, gömbölyded úgy. Hagyd, hogy történjen. Hoppá, itt egy fordulat, most elkaptam. Hamm! Fogta, vonta, röptette, süvítette, varrta, fonta, aztán megint csak mondta a cifra kottaláb. Hangonként fűzte a vitathatatlant, szívta magába, míg akkora nem lett a hasa, hogy hegyek-völgyek, folyók, rétek alakultak ki rajta. A világ orrának aljáig lefolyó időhomok porrá zúzta a valóságot egy idegen álomországban, melynek alján a Fekete Nap és Fehér Hold visszakacsintott a pillanatra. Tyúkszem. Kukurikú és a leheletfinom gondolatfelhő kicsapódik az űrbe. Ki látja, érti a mesét? Lássuk a medvét! Nem medve az, csak maci! – bőg a leopárd a ciprusfa alján, kinek nem volna szabad bőgnie és ennek tudatában eliszkol a képből is, miután maga után piszkolt. Pszzz!

Fénygömb

A démon úgy kanyarodott, mint egy sárkány. Izzó, vibráló űr vette körül, csaholása megtörte a csendet. A női vonású lény fogoly. Bár szíve szabad és nem fogja sötét átok. A fogoly lelke gyengéd. Horogtól, élestől, lánctól még nem szabadult. Titkos fegyvere: fegyvertelensége. Szívéből fénygömbök jelennek meg. S mivel az univerzum leánya szerelmetes a világegyetembe, így szerelmes az univerzum összes lényébe. Hátha már szerelmetes, akkor ezt a démont is szeretni fogja. Így megragadva a végtelen pillanatot, mélyen a démon szemébe nézett és így szólt:
– Ez a fénygömb szívemből a Szerelmetesség, mely mindenen áthatol. Hiába futsz előle… elfáradsz, utolér és fénnyé alakulsz vele. Azzá, ami minden lényben benne van, aki az univerzum szülötte. A démon ennek hallatán eliszkolt s a fénygömb pedig utána. Az első cikázva, a másik hajlítva a teret.

Csak azzá tudunk válni, ami eleve bennünk van.

 

Mély kútba tekintett

…majd fölmászott a hegyen és a tetején belenézett az öreg kútba. Ekkor az egész föld megremegett. Egy láthatatlan erő kiragadta évezredes helyéről és a magasba repítette. Egy lélegzetvételnyi idő alatt a kút, hatalmas robajjal az égbe emelkedett. Magával szakítva egy nagy földdarabot, mely folyamatosan szétmorzsolódott alatta, miközben a végtelen suhanásával szaggatott pillanat szívébe markolt. A fiú kapkodta a levegőt és az emelkedés mámora eltompította érzékelését. Belekapaszkodott a kút szélébe. Majd mintha a mindenség kérését meghallotta volna, egyszer csak megállt a repülő monstrum, messze a földtől.
A fiú a nedves kút széléről lenézett.
– Ez nem is „csak” kút! – gondolta magában.
Egy hatalmas erődítménynek, egy toronynak tűnt, mely talán az idők kezdete előtt is ott pihent a hegy belsejében. Föld és kőomlás. A tér megrendült. Egy lehelet finom elementál-felhő gomolygott a kút körül. Jelentőségteljesen.

 A farkasszerű lény felvonyított. A fiú teljesen meg is feledkezett a lényről a nagy ijedtségében, „ami” nemrég a semmiből bukkant elő.

– Vagy „aki”! –mormolta magában. De nagyobb baja is volt ennél. Hogyan fog innen lejutni?
De ideje sem volt átgondolni a dolgot, mert, ahogy párat csoszogott a torony tetején, minden egyes lépésével az egész erődítmény a kúttal megmozdult és közelebb került a földhöz. A fenevad a közelben ólálkodott. Nem tudott mit tenni, az örökkévalóságig nem maradhat a kút tetején. Így hát belébújt a kútba és elindult lefelé a belsejébe, miközben a torony hirtelen visszazuhant a hegyre…
…képszakadás…
– Nemrég sikerült kijutnom a kútból és már itt van a nyomomban – mondta félhangosan és zihálva, amint a hegyről botladozva futott a messze pislákoló házak felé.
A hideg csaholás fuvallata, és egy merengő, az alig látható tűzvörös-sárga levelek között megbújt teknős pillantása volt kezdete annak az erő táncnak, mely átölelte a fiú lelkét. A hold fénye láthatatlan ösvényeken vezette a fiú, rohanó lépteit. Ahogy a fenevad közeledett egy eddig ismeretlen érzés kerítette magába. Mintha saját magának árnyékát üldözné. Lelkében érezte, ahogy egyre közeledett a fenevad, hogy szereti őt és mindennel együtt érez vele. A félelem kiszállt belőle és az erő visszatért lábaiba. Az egyre közelebbi csaholás most már csak az érzékek játékai voltak számára. De tudta, hogyha meg akarja ismerni az árnyékot, mely üldözi, akkor el kell rejtőznie. Így hát a kis tisztáson, melyet éppen hogy beragyogott a holdvilág, volt egy hatalmas kiszáradt üreges fatörzs. Belébújt. Várt.
A lény hamarosan megérkezett és lelassította lépteit. Mancsait felrakta a fatörzsre és üvöltött. Visszhangzott az erdő. Majd lefeküdt…

A fiú elszenderült s felette a fenevad is.

 

A szem
  A szem könnyei leheletfinom párafelhővé váltak, majd a részecskékből kibomlottak a jelek, a gondolatok, megoldást és értelmet adva a pillanatnak. Jelek a térből…
2015 (c) Kobza Vajk - Minden jog fenntartva - Weboldalkészítés: Meneruwa Design