Kőarcok
by on június 23, 2017 in Írás és Jel

Kőarcok

Hajdanán ősöket faragó vésők csengtek.
Emlékezők hajoltak fényes kőarcok előtt.
Fohászaik mára szertefoszlottak,
egy hirtelen múló szerelem keserével.

Súrlódó,
őrlődő,
orrfacsaró,
homokemberek vagyunk, mire
a kőarcok álmainkban felélednek.

A dombon gebék legelnek.
A halmok gyomokkal betelnek.
A kurgánok felett szél zúg s búg zivatar.

Három koporsónyi idő,
egymásba rakva:
annyi sem marad.
Annyi nem marad.
Nem maradhat!

De lám
valaki lefelé halad.
Vagy befelé?!
Valami felé.
Vagy valami elé?!

Ott, a magas égben
szárnyasok repülnek.
Mind hangtalan.
Hangos ima rebben a szélnek:
a kőarcok újra élnek.
S hívnak,
s kérnek:
térj ölébe vissza fiam, leányom;
térj vissza ölébe a végtelen térnek!

2017.06.23 K.V.

2015 (c) Kobza Vajk - Minden jog fenntartva - Weboldalkészítés: Meneruwa Design