Komótosan vonom ki lélekzetem
az újramázolt házból.
A boltív látványa sem vigasztal,
tüske szív marasztal.
Pengét váj belém.
Fa-csontváz kontúrja
a szemközti ház falán.
Felnőnöm ideje.
Gyökereim visszahúzni kövek alól.
Talán.
Recsegve, lopva indultan
szegycsontra esem,
bukom, botlom.
Lett tenyerem alatt macskakő-otthon,
megtart és vár:
mit hullat szemem könnyedén.
Túlcsordult már a sós könny-edény,
itt heverek zihálva.
Érzem!
Bőrömmel együtt reped a mulandó.
Élet-fonalak égnek, gyűlnek a hegbe
s körmömmel húzódzkodom
a ló ugrásnyira magasodó,
ég-nagy fekete hegybe.