Egy megkerült koronaőr históriája
Aranyszín fák ágai
nyílásra hasították
világunk hasát.
Valamikor két hold volt az égen!
A zöld ég istenei
nem ragadnak sarat,
hogy embert gyúrjanak.
Hangok sem mozdulnak,
mind a gondolatra várnak.
Üres magként hevernek
árva fa lelkek.
Hömpölyög a Nap aranya,
lobban a lét parazsa,
habzik a vér.
Ki mindenét adja, az sose kér!
Látószervemen nyugszik tenyerem.
A rendezetlen vonalak egy jellé válnak:
a látás kozmikus kegyelem,
jól látni belső fegyelem.
Ne az égtelent figyeld,
hanem a végtelent élőket
egy véges világban!
Rúgjátok fenéken a hazug időt
és szemetekkel tekintsetek
az ősi szent koronába!
Olvassatok bele titkon
naptárába, ha az árnyék,
mint hályog vetül
szemetekre!
Hömpölyög a Nap aranya,
lobban a lét parazsa,
habzik a vér.
Ki mindenét adja, az sose kér!
Ti mind, kék bolygó emberei!
Isten-lelkek szolgasorában
örökölt az elhagyatottságotok.
A kulcs, a’mi nyitja a zárat.
Kútba nézni, merülni,
odaát az alján
másvilágon égre törni!
Hagyd a tűzpillangót
hematitról szívedre ülni!
Hagyd, hogy magához öleljen a tudomás!
Így viselhető el az ismeretlenből fakadó nyomás.
Hömpölyög a Nap aranya,
lobban a lét parazsa,
habzik a vér.
Ki mindenét adja, az sose kér!
2019.07.21. K.V.