Bokacsont fázón deres az éj.
Üktől örökölt ezredéves kéj
dalol zsigeremben s dacol
fehér pusztaságommal.
Sziget magánya hív:
legyek hűs fa-bokra!
Körötte a zavaros,
háborgó tengerre:
révedjek kicsapó habodra!
Csak hang,
vagyok átremegőn teredben
nehézfém, gyulladás az erekben.
Kimondani tanulom ami igaz s
harmadnap azzá kell válnom
különben e világ elragad!
Itt minden csupa kosz, csupa vér!
Imám piros tojásnyi,
mint múló rész az egészhez,
ha fér.
2022.03.15 K.V.