Lehunyom a szemem, és alámerülök a csendbe. Belső tájak nyílnak meg előttem: a lélek völgyei, a szív hegyei, emlékek és látomások egymásba olvadó vidékei. Ahogy egyre mélyebbre jutok, a sötétség lassan elveszíti fenyegető jelentését. Felismerem, hogy én magam is része vagyok annak a végtelen, teremtő sötétségnek, amelyből a fény megszületik. Amikor visszatérek, a világ látszólag ugyanaz marad, mégis elmozdult bennem valami. Másként figyelek, másként hallok; mintha a látható mögött egy másik táj körvonalai is feltűnnének. Ez a lemez egy ilyen befelé vezető út lenyomata. Egy csenddel, figyelemmel és szemlélődéssel teli időszaké, amikor lassan megváltozott bennem valami – és vele együtt az is, ahogyan a világot hallom. – Kobza Vajk