Komótosan vonom ki lélekzetem
az újramázolt házból.
A boltív látványa sem vigasztal,
tüske szív marasztal és az emlék
pengét váj belém.
Fa-csontváz kontúrja
a szemközti ház falán.
Felnőnöm ideje.
Gyökereim visszahúzni e kövek alól.
Talán.
Szédülök.
Bukom-botlom. Reccsenek.
Figyelnek az ősök, a szellemek.
Szegycsontra, vagy hová ejtsenek?
Lesz tenyerem alatt úgyis
macskakő-otthon, ami megtart és vár:
vajh mit hullajt szemem könnyedén?!
Túlcsordult a sós könny-edény,
itt zúzódok zihálva és érzem:
körmömmel együtt reped a mulandó.
Élet-fonalak gyúlnak, gyűlnek a hegbe
s ujjaimmal egyre húzódzkodom
a ló ugrásnyira magasodó,
ég-nagy fekete hegybe.2023.07.14 K.V.