Szent madárként suhanj! A birodalom szétszakad. Rozsdás csúcsok elnyúlt árnyat vetnek és kinyújtják vérző lábaikat a tűzköpőkre. Vaj’ kik rejtették
Faragni. Hiábavaló! Végképp megkeményedett. Vártam, s vártam. Hogy majd jobb, puhább lesz. Ázott gyermekként bolyongunk sivár, kiszáradt tájakon. Arcunk kipirult,
Mint hajdanvolt királyokat megszolgált lant kísérteteként lebeg az ina-szakadt, megpattant lélekhúr. Szentélyek, kőoszlopok mind amerre tér. Nem fog rajtuk már
Ó Hildegard! Tenyeret figyelem, a vonalat, hol megeredt a sors: keresztet cipelve az örökkön ragyogó felé bukó nappal. A gondolatok
Távol Thébától Mezítlen kullogás sötétülő zenit alatt. Öltöztet a zaklatott gondolat: idegen textúrát hord ez évszázad. Káprázat csorog belső íriszünk
A láz Fiam láztól égő arcvonásai alkotnak vonatsínből jeleket. A kilátástalanság jelei ezek, ott zakatol Szaturnusz, fütyülve jajdul Vénusz, fejtésbe
A kilátástalanság jelei Fiam láztól égő arcvonásai alkotnak vonatsínekből jeleket. A kilátástalanság jelei ezek, ott zakatol Szaturnusz, fütyülve jajdul Vénusz,
Elsuttogom a méheknek Égbe temetkeztem majd kértem: nyíljon meg a Föld kapuja! Valami szájtátva harapott ki onnan, miként az űrből
Régóta szorít a csatornán kívüli születés. E félbeszakadt vajúdás múlt időben növekszik. Forgok, fordulok az éj levében. Vágyvilág sötét burkán
Ó, de gyönyörűen égsz bent te por! ,,Most, hogy bevettem a Cataflamot tompul az ábra. Jött valaki, ki lealkudta az
Annanna 3. Újra lobog kakastaréj, tüzes here, szűköl a szív. Rám nehezült éj, varázslatos szégyen. Felmarkolt vágy homokját, e milliárdnyi
Régóta szorít a csatornán kívüli születés. E félbeszakadt vajúdás múlt időben növekszik. Forgok, fordulok az éj levében. Vágyvilág sötét burkán
Annanna II. Lélekben alvó erő, pislákoló mécsfénye a holdnak. Világtalan férfiszívet ölel lágy szóval a holnap. Remény italát, mi most
Ki váltja fel a vaskorban is világló őrzőt? Ki váltja fel a vaskorban világló őrzőt? Virrasztó lép ki a meggyötört
Gyermekkori halál álom Ódon óvoda kapu alatt lépek, a teremben társaim már kerámia-répák. Mintha volnának cserép virágok, sorban állnak az
Mécsvilág Mécsvilágba érkezve jöttömet jelző vadriasztó pattog törve a rendet. Csillagtalan éjjel látni vadakat kérődzni, anyáink csontjaiból szárba szökkent új
Haj hull Haj hull, erőt vesztő jelzuhatag álmon. Nem gondolok másra, szorongok. Ocsúdom messziről siető szülő káromlásra. Névtelen hűs erő
A harangok immár bent konganak A harangok immár bent konganak. Sorsuk, hogy távoli hangként tűnjenek el s elhagyatottan. Ahogy az
Ki repeszti az álarcot, maszkot? Ki takarja be égő szemem s fogja be fájó fülem? Ír majd? Szól majd? Ad
Az elengedés Hiába susognék egy halott hallócsontnak. Átfestették hajdan volt hazámat, az otthon távolodik s akaratlan hagyom. Nincs már lennem.
Nem bennem nyilall Artériában egy ismeretlen nyomás. Illó hit, koponya ropogás. Íriszekben lángra kapó pillangó, mint fénylő pernye száll, majd
A gyökerek kirángása Lomhán gyűjtöm szétszórt önmagom a hajdani szülő házból. Az ismerős árnyként vetülő boltív, sem a kapualj nem
Ki Nap levét issza míg arcát Hold süti: fátylat bont és hártyát növeszt kútba merüléshez. 2023.03.22 K.V.
Annanna Arcunk tükör: mutatja a most. Ébren álmodom, bordacsonton leomló arany: hajad szerteszét. Sóhaj ered útnak, hall szeméremcsont zenét. Koponyák
Tovalökte a kerekesszéket Hegy mögé bukott a tűz-golyó, a völgy apránként homályba veszett. Éj szitáján felvillantak a pillázók, őszi kertemben
Vigasz Az égbolt arcodat sötét sálként lengi át. Látásod tó-tükör s lepel. Megfeszül a két hullámverés s már megcibáltan locsog,
Magvetéskor Csontszín hold az éjjel. Üktől öröklött kéjjel dacolok. Hiába s mezítlen. Égi jegy tanít rendre, meredő oszlopomra: tenger vagy,
Férfi lét Teorba zeng. Izzad a föld. Roppan a mag. Válik a héj. Vesztesség ül tüdőre, szív ketrecére titkokkal terhesen:
Félrevert harang Félrevert harang, kong a szív. Anyám súlytalan! – sújt a hír. Elhagyva fájlaló porát áldott testén lebegve át,
Mit e szem nem láthat Vízköpőn márvány-arc, az emlék rajt végigcsorog. Mit felperzselt rég egy égre tűzött korong. Csápja nyúl
Vétek Ha kiabálsz s kiabálok: se te, se én nem vagyunk. Vétkesek kipárnázott szavaink: pokol, mit kényelemből egymás után hajítunk
Múlóra tekintve Neonlámpa vált pirosról kékre, aszfalton topog egy szarvas, kínt bőg az égre. Szétfröccsen az éj, lággyá keni a
Ég tudja A képről homok pereg. Hegyek arca torzul. Sziklába vájt nevek tűnnek el. Tajtékzó homokszemcsék zúgnak körbe s formáznak
Nem látni Sós, nehéz szelek süvítenek. Tágul az idő; ez a folyton kiforduló, imbolygó. Nincs másom csak ez a hordónyi
Irgalmat a valósnak! Láttad világunk? Megannyi földi féreg riadását? Egy gorombán zúzott egér feje… zúdult a vér, a jaj, az
Aranyló köntösben Neve kínozta majd elhagyta azt. Fiamnak nem hagyok ily örökséget! – rebegte, s kiköpte a gyökérmérget. Serdülő volt,
A lovagkirály Egy nejlon faágra akadva táncol az éj levesében. Járda felett kapva kap a semmibe. Mint ízületet rángat a
Álom hava A határban szénfekete ágak, kibuggyant naspolyák, egy állat lázasan döhög. Talpam alatt pattannak a görcsök, roppannak a jégre,
Befagyott időnk Ruba Szilvi (1972-2019) barátom emlékére Kopjafádnak dőlök, fehér toll vereslik avaron. Van ki nem tud temetni. Megkeményedett a
Réveteg emlék Nézd! Megbabonáz a kép. Távoli harangok az űrben: két bolygó fejünk felett rögvest összekoccan. Lásd, csukódik a szemem!
Ostrom Arcomon apaság verejtéke csordul, talajra hull. Magukba isszák föld-erek, e megnyílt, szent sebzett terek. Várnak ősfalaim. Erőd vagyok? Pedig
Egy megkerült koronaőr históriája Aranyszín fák ágai nyílásra hasították világunk hasát. Valamikor két hold volt az égen! A zöld ég
Ima a lélek elhagyott részeihez Látod-e miképp szorít lelket a város? Fogyó holdként zsugorodik, ahogy méreg rág a fogban, fenyőn
Kivágom Fürkészem őrület-tépte arcod, amint fújod a kádat penészölővel. Kanapén heverve látom: a sarkon sietve befordulsz míg három vénasszony köszön
Elmúltaknak Isten kardjaként a gyomos földből agancs mered égnek. Sírás szüremlik a csontból, kozmosz porának nedve. Ezer évnyi álom értelme
Töredékek Piros még a var körül. Valaki ágyat vet, tükröt törül, iszkoló szellem felett. Űr. Egy égő fénygolyó: minden nap
Nevesincs erő Számtalan ideje az űrön át fénnyel itat egy nevesincs erő. Lángnyelvként hasadtunk e tüzes sárgolyóra. Akkor éreztelek s
Éj-ladik Szemed mögé sodródott a volt dolgokkal teli csónak. Történelmen kívüli időt jósolnak fagyott pálmák. Suhanó fahajóban tenger-üledék, hűs verejték.
Tejúton érkező lélekmadarak Vérző köldökök, napasszony tején csüngők. Tej-ligetek, bő tömlők ragyognak setét, kopár hold mögött. Látóhatár nélkül, csendpalástot szövő
Kútlélek Suhogás. Napnyalábot kajtat a sötét lombú, késő hajnali rengeteg. Nem tudja, pislákol-e piros virág, parázs hamu alatt? Nem tudja,
Tótágast! Csontokat számolok, hátha van fölös mit odaadhatok. Nem-tudásom is elosztanám. Tótágasból vissza- húznám. Kint fénytől áznék, dobolás helyett csörgőt
Éhes szellemek elűzésének regéje Éhes szellemek lakomáztak gyenge testemből. E torhoz méltó lábszárcsont sípon zengtek győzelmi dalt. Vérem folyik elmúlt
Árny pattant Feigli Gábor emlékére! Legutoljára mikor árny pattant, életre kelt a halhatatlan. Mégse adtál nevet az idődnek. Dagadó holdnál
Törött szárnnyal (Feigli Gábornak ajánlva!) Törött szárnnyal születtél s látni lassan forradó sebeket, húsban forgató gyógyító ecseted. Csupán a szív
Sólyomnak ágya Égi hajó ringatta álmaim, a sólyom ágya ismerte csupán vágyaim. A fekvő elmerült a barlang világában, s nem
Az ősasszony Száraz, fagyott földre zuhanó magként, majd erős faként húz ölébe asszony. Tó szemében világ tükröz örvényt. Forgó szekerén