Gyermekkori halál álom Ódon óvoda kapu alatt lépek, a teremben társaim már kerámia-répák. Mintha volnának cserép virágok, sorban állnak az

Mécsvilágnál Mécsvilágnál vagy tizenkétszer körül keringtem a sztúpát, ahogy a kvarc a karon. Másnap érkezem, jöttöm jelző vadriasztó pattog törve

Haj hull Haj hull, erőt vesztő jelzuhatag álmon. Nem gondolok másra, szorongok. Ocsúdom messziről siető szülő káromlásra. Névtelen hűs erő

A harangok immár bent konganak A harangok immár bent konganak. Sorsuk, hogy távoli hangként tűnjenek el s elhagyatottan. Ahogy az

Kérdő Takartad szemem, befogtad fülem. Miért írsz? Miért szólsz? Miért adsz keserűt, ha eltemet? Nem olvasom jeled, nem hallom hangod!

Az elengedés Szólít, mégse hallom rég porsátrát ledobott rokonom. Abrak nélküli, veszett mén: átfestett egykori otthonom zihál bennem, csörtet, vacog.

Nem benned nyilall Artériákban ismeretlen nyomása. Tűnő hitek, koponyák ropogása. Íriszekben lángra kapó pillangó. Szél-hordta ige, hol égő pernye száll,

A gyökerek kivonódása Komótosan vonom ki lélekzetem az újramázolt házból. A boltív látványa sem vigasztal, tüske szív marasztal. Pengét váj

Ki Nap levét issza míg arcát Hold süti: fátylat bont és hártyát növeszt kútba merüléshez. 2023.03.22 K.V.

Annanna Arcunk tükör: mutatja a most. Ébren álmodom, bordacsonton leomló arany: hajad szerteszét. Sóhaj ered útnak, hall szeméremcsont zenét. Koponyák

Tovalökte a kerekesszéket Hegy mögé bukik a tűz-serpenyő, homályba vész. Éj szitán villannak pillázók. Cserzett, ősz hajuk kész. Váratlan a

Sértetthez kiáltó Az égbolt arcod sötét sálként lengi át. A látás tó, tükör s lepel. Feszül, két hullámzás után megcibáltan

Magvetéskor Csontszín holdas éjjel üköktől öröklött kéjjel szügyemben, dacolok hiába s mezítlen. Égi jegy utasít rendre s kedvesen szól oszlopomra:

Férfi testben Teorba zeng. Izzad a föld. Roppan a mag. Válik a héj. Veszteség ül tüdőn, szívnek zárt ketrece titkokkal

I. Félrevert harang Félrevert harangként kong a szív. Keserű íz: anyám súlytalan. Átlépte fájlaló honát. Gyötrődés nélkül suhan hajnali, szent

Mit e szem nem láthat Vízköpőn márvány-arc, hol az emlék végigcsorog és amit felperzselt rég egy égre tűzött korong. Csápjával

Vétek Ha kiabálsz s kiabálok: se te, se én nem vagyunk. Vétkesek kipárnázott szavaink: pokol, mit kényelemből egymás után hajítunk

Múlóra tekintve Neonlámpa vált pirosról kékre, aszfalton topog egy szarvas, kínt bőg az égre. Szétfröccsen az éj,  lággyá keni a

Ég tudja A képről homok pereg. Hegyek arca torzul. Sziklába vájt nevek tűnnek el. Tajtékzó homokszemcsék zúgnak körbe s formáznak

Nem látni Sós, nehéz szelek süvítenek. Tágul az idő; ez a folyton kiforduló, imbolygó. Nincs másom csak ez a hordónyi

Irgalmat a valósnak! Láttad világunk? Megannyi földi féreg riadását?  Egy gorombán zúzott egér feje…  zúdult a vér, a jaj, az

Aranyló köntösben Neve kínozta majd elhagyta azt. Fiamnak nem hagyok ily örökséget! – rebegte, s kiköpte a gyökérmérget. Serdülő volt,

A lovagkirály Egy nejlon faágra akadva táncol az éj levesében. Járda felett kapkod a semmibe. Ízülete, mint a görcs. A

Álom hava A határban szénfekete ágak, kibuggyant naspolyák, egy állat lázasan döhög. Talpam alatt pattannak a görcsök, roppannak a jégre,

Befagyott időnk Ruba Szilvi (1972-2019) barátom emlékére Kopjafádnak dőlök, fehér toll vereslik avaron. Van ki nem tud temetni. Megkeményedett a

Réveteg emlék Nézd! Megbabonáz a kép. Távoli harangok az űrben: két bolygó fejünk felett rögvest összekoccan. Lásd, csukódik a szemem!

Ostrom Arcomon apaság verejtéke csordul, talajra hull.  Magukba isszák föld-erek,  e megnyílt, szent sebzett terek. Várnak ősfalaim. Erőd vagyok? Pedig

Egy megkerült koronaőr históriája Aranyszín fák ágai nyílásra hasították világunk hasát. Valamikor két hold volt az égen! A zöld ég

Ima a lélek elhagyott részeihez Látod-e miképp szorít lelket a város? Fogyó holdként zsugorodik, ahogy méreg rág a fogban, fenyőn

Kivágom Fürkészem őrület-tépte arcod, amint fújod a kádat penészölővel. Kanapén heverve látom: a sarkon sietve befordulsz míg három vénasszony köszön

Elmúltaknak Isten kardjaként a gyomos földből agancs mered égnek. Sírás szüremlik a csontból, kozmosz porának nedve. Ezer évnyi álom értelme

Töredékek Piros még a var körül. Valaki ágyat vet, tükröt törül, iszkoló szellem felett. Űr. Egy égő fénygolyó: minden nap

Nevesincs erő Számtalan ideje az űrön át fénnyel itat egy nevesincs erő. Lángnyelvként hasadtunk e tüzes sárgolyóra. Akkor éreztelek  s

Éj-ladik Szemed mögé sodródott a volt dolgokkal teli csónak. Történelmen kívüli időt jósolnak fagyott pálmák. Suhanó fahajóban tenger-üledék, hűs verejték.

Tejúton érkező lélekmadarak Vérző köldökök, napasszony tején csüngők. Tej-ligetek, bő tömlők ragyognak setét, kopár hold mögött. Látóhatár nélkül, csendpalástot szövő

Kútlélek Suhogás. Napnyalábot kajtat a sötét lombú, késő hajnali rengeteg. Nem tudja, pislákol-e piros virág, parázs hamu alatt? Nem tudja,

Tótágast! Csontokat számolok, hátha van fölös mit odaadhatok. Nem-tudásom is elosztanám. Tótágasból vissza- húznám. Kint fénytől áznék, dobolás helyett csörgőt

Éhes szellemek elűzésének regéje Éhes szellemek lakomáztak gyenge testemből. E torhoz méltó lábszárcsont sípon zengtek győzelmi dalt. Vérem folyik elmúlt

Árny pattant Feigli Gábor emlékére! Legutoljára mikor árny pattant, életre kelt a halhatatlan. Mégse adtál nevet az idődnek. Dagadó holdnál

Törött szárnnyal (Feigli Gábornak ajánlva!) Törött szárnnyal születtél s látni lassan forradó sebeket, húsban forgató gyógyító ecseted. Csupán a szív

Sólyomnak ágya Égi hajó ringatta álmaim, a sólyom ágya ismerte csupán vágyaim. A fekvő elmerült a barlang világában, s nem

Az ősasszony Száraz, fagyott földre zuhanó magként, majd erős faként húz ölébe asszony. Tó szemében világ tükröz örvényt. Forgó szekerén