Kérdő Lefogtad fülemet. Kitakartad szememet. Helyettük kínáltál emberként ismert keserű ízt, mi eltemet. Miért írsz könyvet? Miért szólsz hozzám? Hisz
Az elengedés Szólítnak; nem hallom odaátról bőrruhát lerakott rokonaim. Mint abrak nélkül maradt, elveszett lovak, átfestett falak mögött rég-otthonaim. Könnyet
Táguló ereinkben az ismeretlen nyomása. Honnan e tépelődő hitvilág, koponyák ropogása? Hol a gyermek íriszében lángra kapó pillangó? Némán facsarta
A gyökerek kivonódása Komótosan vonom ki lélekzetem a festett falon túli térből. A kövek, téglák emléke sem vigasztal, tüske, szapora
Annanna Arcunk tükör: mutatja ami most. Ébren álmodom, bordacsonton leomló arany: hajad szerteszét. Sóhaj ered útnak, hall szeméremcsont zenét. Koponyák
Tovalökte a gurulós széket Hegy mögé bukó veres tűz-serpenyő: mi homályba veszett. Pillázó éj-szita. Őszülő hajra kétség ülhetett. Valami tájidegen
Arc a holdnak dőlve, átfúrja a sötétséget. Áhítva, alagútba lépve: láng légy, ne sár! Ne mi porlik, mállik, latyak-agyag! A
Piros tojásnyi Fázó bokacsont. Deres az éj. Üktől öröklött kéj üvölt zsigerben s dacol csupaszságommal. Csend hív: légy fa-bokra! Körötte
Dermed a föld Teorba peng, míg dermed a föld. Mag roppan. A héj leválik s ráköpi mulandó ígéretét. Veszteségek nyaralnak
Félrevert harang Félrevert harang most a szív. Kétségbeesve lesem: édesanyám súlytalan. Testét elereszti, átlépi e világ fájlaló honát. Gyötrődés nélkül,
Mit e szem nem láthat Vízköpőn márvány-arc, hol az emlék végigcsorog és amit felperzselt rég egy égre tűzött korong. Csápjával
Vétek Ha kiabálsz s kiabálok: se te, se én nem vagyunk. Vétkesek kipárnázott szavaink: pokol, mit kényelemből egymás után hajítunk
Múlóra tekintve Neonlámpa vált pirosról kékre, aszfalton topog egy szarvas, kínt bőg az égre. Szétfröccsen az éj, lággyá keni a
Ég tudja A képről homok pereg. Hegyek arca torzul. Sziklába vájt nevek tűnnek el. Tajtékzó homokszemcsék zúgnak körbe s formáznak
Nem látni Sós, nehéz szelek süvítenek. Tágul az idő; ez a folyton kiforduló, imbolygó. Nincs másom csak ez a hordónyi
Irgalmat a valósnak! Láttad világunk? Megannyi földi féreg riadását? Egy gorombán zúzott egér feje… zúdult a vér, a jaj, az
Aranyló köntösben Neve kínozta majd elhagyta azt. Fiamnak nem hagyok ily örökséget! – rebegte, s kiköpte a gyökérmérget. Serdülő volt,
A lovagkirály Egy nejlon faágra akadva táncol az éj levesében. Járda felett kapkod a semmibe. Ízülete, mint a görcs. A
Álom hava A határban szénfekete ágak, kibuggyant naspolyák, egy állat lázasan döhög. Talpam alatt pattannak a görcsök, roppannak a jégre,
Befagyott időnk Ruba Szilvi (1972-2019) barátom emlékére Kopjafádnak dőlök, fehér toll vereslik avaron. Van ki nem tud temetni. Megkeményedett a
Réveteg emlék Nézd! Megbabonáz a kép. Távoli harangok az űrben: két bolygó fejünk felett rögvest összekoccan. Lásd, csukódik a szemem!
„Már nincs az a ház, az az ajtó, s az a zár. Csak a kulcs maradt.”
Ostrom Arcomon apaság verejtéke csordul, talajra hull. Magukba isszák föld-erek, e megnyílt, szent sebzett terek. Várnak ősfalaim. Erőd vagyok? Pedig
Egy megkerült koronaőr históriája Aranyszín fák ágai nyílásra hasították világunk hasát. Valamikor két hold volt az égen! A zöld ég
Párhuzamos valóságok összecsúszása: A fülesemben épp Thy Catafalque – Szervetlen c. száma zeng, amikor (Szentendrén) a Fő téren lévő étteremben
Ima a lélek elhagyott részeihez Látod-e miképp szorít lelket a város? Fogyó holdként zsugorodik, ahogy méreg rág a fogban, fenyőn
Kivágom Fürkészem őrület-tépte arcod, amint fújod a kádat penészölővel. Kanapén heverve látom: a sarkon sietve befordulsz míg három vénasszony köszön
Elmúltaknak Isten kardjaként a gyomos földből agancs mered égnek. Sírás szüremlik a csontból, kozmosz porának nedve. Ezer évnyi álom értelme
Töredékek Piros még a var körül. Valaki ágyat vet, tükröt törül, iszkoló szellem felett. Űr. Egy égő fénygolyó: minden nap
Nevesincs erő Számtalan ideje az űrön át fénnyel itat egy nevesincs erő. Lángnyelvként hasadtunk e tüzes sárgolyóra. Akkor éreztelek s
Éj-ladik Szemed mögé sodródott a volt dolgokkal teli csónak. Történelmen kívüli időt jósolnak fagyott pálmák. Suhanó fahajóban tenger-üledék, hűs verejték.
Kérgemben (Tarcsi Évának ajánlva!) Kérgemben érzem, mint egy váratlanul elpusztuló, ismeretlen faj utolsó példánya, úgy haldoklik bennem a közös emlék.
Tejúton érkező lélekmadarak Vérző köldökök, napasszony tején csüngők. Tej-ligetek, bő tömlők ragyognak setét, kopár hold mögött. Látóhatár nélkül, csendpalástot szövő
Kútlélek Suhogás. Napnyalábot kajtat a sötét lombú, késő hajnali rengeteg. Nem tudja, pislákol-e piros virág, parázs hamu alatt? Nem tudja,
Tótágast! Csontokat számolok, hátha van fölös mit odaadhatok. Nem-tudásom is elosztanám. Tótágasból vissza- húznám. Kint fénytől áznék, dobolás helyett csörgőt
Tejszínű emlék Kormos köldök: halvány kölök-kor válik porrá csontok között. Ezüst erdőben tejszín lombkoronákról hullanak puha kövek. Csermelyek vallanak. Hallanak
Öreg apónk lába nyomán fekete víz. A nehéz anyag leülepszik és a víz felszíne kristályosan áttetszővé válik. A zavaros pocsolyát
Mondolatok Távoli tájak viszontlátottként köszöntve magukhoz ragadnak. Négy ősanya varja sebeinket, három szín köntösük alá rejtezünk. Leomlott kövek helyén, csontokból
Reg’ egy látófáról Látófán révedni: semmibe tévedni a mindenség alatt. Alatta és mögött, arrébb rögöt lökött, csodájára járnak. Katlan, tónál
Eszmélés Óriás hazugság árnyékánál hűsölünk. Lombok alján tört fény remeg. Milliónyi apró szemhéj a pislákoló levelek. Váratlan kegyelem: csiklandozó sugár
Váratlan igézés Éhszáj, méhszáj, rozsdafarkú-háj! Éhszáj, méhszáj, rozsdafarkú-máj! Göncöl-küllőn fogódzkodtunk hol átfordul a tér. Csillagsarkán talpunk alatt most is lüktet
Kőarcok Hajdanán ősöket faragó vésők csengtek. Emlékezők hajoltak fényes kőarcok előtt. Fohászunkat ma eső mossa, kőarcuk mohával benőtt. A kurgánok
Út a szellemházhoz Minden út a szellemházhoz vezet. Minden lépés: szellemtánc. Noszogatnak füstkezek: még hét mérföld! Csizmámon rejtjelek. Az utolsó
Én határai Mikor elmúlik vágyból a hajlam szétválasztani: sötétből a fényt, ősből az újat, Napból a Holdat, jóból a szépet,
Csontokból rakott világ Világom csontokból rakatott. Mert, a világ csontokból rakatott. Égtejem, én vérem. Szaladj a fák közé! Égtejem, én
E mesét álmodni Súlya van az illanó pillanatoknak. Öröklétre kacsintó szemekben kócsagpehely. Rám várt, szívednél lejjebb a királyi kehely: Valakire,
(F)elmenők emlékére, 1956 Arcok merednek a gyűrt, sárgult képeken. Sarkukon törés, golyónyom helye. Ifjak: láng szemekkel látó időtlen vének. Régvoltban
A végtelent megérintő ember új eonjának imaginációja: Gyógyító igét szólni s lelket lehelni szürke testekbe. Tűzpillangót varázsolni űr-mély, fekete szemekbe.
Üző A másik álomban a levelek felfelé hullanak, és lefele tág az ég. Összegyűrődő zsákokat hallani, avarropogást. Hold-szálltakor, reggeltől reggelig
Rájöttem miben szenvedek évek óta: csillagkapuzárási pánikban. 2016. K.V.
Göncöl-hajtók Hajtják a Göncölt, hajtják a vas szekeret, kik élnek álmatlan, fekete teleket. Űzött lélek lohol ölbe, csillaghéj-palásttal suhan. Keréktartó
Éji kérdés Kérdem az éj árnyait: van-e valami a romláson túl? Egy élő fából kisarjadt kapaszkodó?! Fakérgek illatától terhesen lélegzem
Jelképpé válva (Németh László Fritz-nek ajánlva!) Három szem mered a látóhatárra. Nap szentül. Szokatlan zamatú az elmúlás. Az éj egy
Napi hátramaradt feladatok: 1. Nagy kanállal merni a mindenségből. 2. Két kézzel inni a fodrozódó csillagvízből. 3. Hálából vizet csurgatni
„Az álom nem irányíthatatlan, ha egy sodró folyón feküdve, kavargó csillám-habok közt, láthatatlan karmazsinvörös fonalakkal kötöd össze magadban a
Ezüst – arany avatás Végre felavattam az ezüst-arany szobát. A hálóm ezüst lett, a nappalim arany. A tér azóta más
Kifordult Világ Igricei Csalfa dalokkal lármáznak igricek, kopott ujjú nyenyerések. Agyag-sípokon szuszognak, hamis körtemuzsikán a bágyadt, viaszos szájszélek. Őrjöngő huhogással
Éhes szellemek elűzésének regéje Éhes szellemek lakomáztak gyenge testemből. E torhoz méltó lábszárcsont sípon zengtek győzelmi dalt. Vérem folyik elmúlt
Üzenet a szellemvilágból Ha a jelenben lennél, láthatnád azt aki vagy. Öröklétbe hajló csillagnak szülötte. Ős. Hajolnál és hallanál, hajolnál
Világfáról letekintő, minden-tudástól túlcsordult öreg szellem fürkészi a nézhetetlent. Áttetsző, tiszta rés. Az agg ledob egy hírvivőt: egy árnypostás károgót.
Egy pillanatnyi virág textúrája Megrémisztett ez a könnyed bomlás, amint megláttam egy elhulló szirom szövedékét. Feléje fordítottam tenyerem a rács
Hívás Éjszak. Érzem felém fúj. Belém búj rég-jeges vágy. Sarkcsillag. Álomban vándorolok. Innen amoda. Mezítelen húsom hókristállyal fedném s éber
Ereszkedem Szétmálló fény mered rám kút mélyről. Szófüzért dob kötélnek az égi szellemhajó s azon kapaszkodva, rángatva a mondat-csomókat csúszom
Nem az lettem Nem mélyült az arc s nem lett forró az ágy. Elfeledem e merülést. Hajad levágom. Nem hajbókolnak
Csendkirály Láng-tengeren utazó tutajos partot ér, hol csendkirály honol. Ragyogó kövekkel kirakott némaság-palástban ül, királykék templomában. Látja bennem őt, aki
Árny pattant Feigli Gábor emlékére! Legutoljára mikor árny pattant, életre kelt a halhatatlan. Mégse adtál nevet az idődnek. Dagadó holdnál
Törött szárnnyal (Feigli Gábornak ajánlva!) Törött szárnnyal születtél s látni lassan forradó sebeket, húsban forgató gyógyító ecseted. Csupán a szív
Sólyomnak ágya Égi hajó ringatta álmaim, a sólyom ágya ismerte csupán vágyaim. A fekvő elmerült a barlang világában, s nem
Az ősasszony Száraz, fagyott földre zuhanó magként, majd erős faként húz ölébe asszony. Tó szemében világ tükröz örvényt. Forgó szekerén