“Már nincs az a ház, az az ajtó, s az a zár. Csak a kulcs maradt.”
Ostrom Merengő apaság homlokáról az elszántság földre hull s gyökeret ereszt. Bevehetetlen vár? Azok vagyunk. Éjjel-Nappal ostromoltok mégis, lankadó lélegzetünk
Egy megkerült korona őrének tanácsa Aranyszín fák ágai hasítják nyílásra a sötét járatok hasát. Látod? Két Hold az égen! A
Párhuzamos valóságok összecsúszása: A fülesemben épp Thy Catafalque – Szervetlen c. száma zeng, amikor (Szentendrén) a Fő téren lévő étteremben
Ima a lélek elhagyott részeihez Látod-e, hogy gyengíti lelkem a város?! Fogyó holdként zsugorodik, miképp féreg rág a botban. Ágon
Kivágom Fürkészem őrület-tépte arcod, amint fújod a kádat penészölővel! Az ágyunkon heverve látom: a sarkon sietve befordulsz míg három vénasszony
Elmúltaknak Istenek kardjaiként a zsíros földből agancsok merednek. Égnek. Sírás hallatszik csontokból: kozmosz porának nedve. Harmincnégy évnyi álmom értelme van
Töredékek Piros még a var körül. Valaki ágyat vet, tükröt törül, iszkoló szellem felett. Űr. Egy égő fénygolyó: minden nap
Nevesincs erő Űr setétjén át számolatlan esztendeje fénnyel itat egy nevesincs erő. Idő az ereklye. Lángnyelvként kavarogtunk e tüzes sárgolyóra.
Éj-ladik Szemed mögé sodródott a volt dolgokkal teli csónak. Történelmen kívüli időt jósolnak fagyott pálmák. Suhanó fahajóban tenger-üledék, hűs verejték.
Kérgemben (Tarcsi Évának ajánlva!) Kérgemben érzem, mint egy váratlanul elpusztuló, ismeretlen faj utolsó példánya, úgy haldoklik bennem a közös emlék.
Tejúton érkező lélmadarak Vérző köldökök, napasszony tején csüngők. Tej-ligetek, bő tömlők ragyognak setét, kopár hold mögött. Látóhatár nélkül, csendpalástot szövő
Kútlélek Kútlélek: forrás zubog föl. Napnyalábot kajtat a sötét lombú, késő hajnali rengeteg. Nem tudja, pislákol-e piros virág, parázs hamu
Tótágast! Csontokat számolok, hátha van fölös mit odaadhatok. Nem-tudásom is elosztanám. Tótágasból vissza- húznám. Kint fénytől áznék, dobolás helyett csörgőt
Tejszínű emlék Kormos köldök, kölök-kor halványul, porrá válik csontok között. Ezüst erdőben tejszínű lombkoronákról, puha kövek hullanak. Fák hallanak. Ágakról
Öreg apónk lába nyomán fekete víz. A nehéz anyag leülepszik és a víz felszíne kristályosan áttetszővé válik. A zavaros pocsolyát
Mondolatok Távoli tájak viszontlátottként köszöntve magukhoz ragadnak. Négy ősanya varja sebeinket, három szín köntösük alá rejtezünk. Leomlott kövek helyén, csontokból
Reg’ egy látófáról Látófán révedni: semmibe tévedni a mindenség alatt. Alatta, vagy mögött, arrébb rögöt lökött, csodájára járva. Árva ki
Eszmélés Óriás hazugság árnyékánál hűsölünk. Lombok alján tört fény remeg. Milliónyi apró szemhéj a pislákoló levelek. Váratlan kegyelem: csiklandozó sugár
Váratlan igézés Éhszáj, méhszáj, rozsdafarkú-háj! Éhszáj, méhszáj, rozsdafarkú-máj! Göncöl-küllőn csimpaszkodtunk, hol átfordul a tér. Csillagsarkán talpunk alatt ott is lüktet
Kőarcok Hajdanán ősöket faragó vésők csengtek. Emlékezők hajoltak fényes kőarcok előtt. Fohászaikat eső mosta, kőarcuk mohával benőtt. A kurgánok felett
Út a szellemházhoz Minden út a szellemházhoz vezet. Minden lépés: szellemtánc. Noszogatnak füstkezek: még hét mérföld! Csizmámon rejtjelek. Az első
Én határai Mikor elmúlik vágyból a hajlam szétválasztani: sötétből a fényt, ősből az újat, Napból a Holdat, jóból a szépet,
Csontokból rakott világ / Ima Világom csontokból rakatott. Mert, a világ csontokból rakatott. Égtejem, én vérem. Szaladj a fák közé!
E mesét álmodni Súlya van az illanó pillanatoknak. Öröklétre kacsintó szemekben kócsagpehely. Rám várt, szívednél lejjebb a királyi kehely: Valakire,
Felmenők emlékére (1956 hőseinek!) Arcok merednek rám gyűrött, megsárgult képeken. Sarkukon törés, parány golyónyom helye. Hol véreztél akkor? Hogy éheztél
A végtelent megérintő ember új eonjának imaginációja: Gyógyító igét szólni s lelket lehelni szürke testekbe. Tűzpillangót varázsolni űr-mély, fekete szemekbe.
Üző Egy másik álomban a levelek felfelé hullanak, és lefele tág az ég. Összegyűrődő papírzsákokat hallani, avarropogást. Hold-szálltakor, reggeltől reggelig
Rájöttem miben szenvedek évek óta: csillagkapuzárási pánikban. 2016. K.V.
Göncölhajtók Hajtják hajtják a Göncölt, a nagy szekeret, kik éltek már fekete, álmatlan teleket. Csillaghéjas tej-paláston utazók, kóbor gyermeklelkek loholnak
Éji kérdés Megkérdem az éj női árnyait: van-e a romláson túl valami? Egy érezhető, fából kisarjadt kapaszkodó?! Válaszra várva: Fakérgek
Jelképpé válva (Németh László Fritz-nek ajánlva!) Három kő szemünk a látóhatárra mered. Nap bukik alá az égen. Szokatlan zamata van az elmúlásnak.
Napi hátramaradt feladatok: 1. Nagy kanállal merni a mindenségből. 2. Két kézzel inni a fodrozódó csillagvízből. 3. Hálából vizet csurgatni
“Az álom nem irányíthatatlan, ha egy sodró folyón feküdve, kavargó csillám-habok közt, láthatatlan karmazsinvörös fonalakkal kötöd össze magadban a
Ezüst – arany avatással Végre felavattam az ezüst-arany szobát, a hálóm lett ezüst, a nappalim arany. A színek azóta más
Kifordult Világ Igricei Csalfa dalokkal lármáznak igricek, a kopott ujjú, izzadt nyenyerések. Agyagsípokon szuszognak s hamis körtemuzsikán a bágyadt, viaszos
Éhes szellemek elűzésének regéje Éhes szellemek lakomáztak gyenge testemből. E torhoz méltó lábszárcsontsípon zengtek győzelmi dalt. Vérem gránátalmabor, foly elmúlt
Üzenet a szellemvilágból Ha jelenben lennél, láthatnád azt aki vagy. Öröklétbe hajló csillagnak szülötte. Ős. Hajolnál és hallanál, hajolnál és
Világfáról letekintő, minden-tudástól túlcsordult öreg szellem fürkész nézhetetlent. Áttetsző, tiszta rés. Az agg ledob egy hírvivőt: egy árnypostás károgót.
Egy pillanatnyi virág textúrája Megrémisztett ez a könnyed bomlás, amint megláttam egy elhulló szirom szövedékét. Feléje fordítottam tenyerem a rács
Hívás Éjszak. Érzem felém fúj. Belém búj rég-jeges vágy. Sarkcsillag. Álomban vándorolok. Innen amoda. Mezítelen húsom hókristállyal fedném s éber
Ereszkedem Szétmállott csillagfény tekint vissza rám a feneketlen kút mélyéről. Szófüzért dob le kötélként a nagy Szellem, hogy azon kapaszkodva,
Nem az lettem Nem mélyül a lágy arc. Harmat ül az ágon. Másnapra elfeledem e halandó merülést. Hajadat levágom. Nem
Csendkirály Lángtengeren utazó tutajos ér partot, hol csendkirály honol. Ott ül a ragyogó kövekkel kirakott némaságpalástban, királykék belső templomában. Látja