Mint hajdanvolt királyokat megszolgált lant kísérteteként lebeg az ina-szakadt, megpattant lélekhúr. Szentélyek, kőoszlopok mind amerre tér. Nem fog rajtuk már
Ó Hildegard! Tenyeret figyelem, a vonalat, hol megeredt a sors: keresztet cipelve az örökkön ragyogó felé bukó nappal. A gondolatok
Távol Thébától Meztelen kullogás az elsötétült ég nyomán. Zaklatott gondolat öltöztet: idegen textúrát hord e szemlecsukásnyi évszázad. Valótlan iramlik belső
A láz Fiam láztól égő arcvonásai alkotnak vonatsínből jeleket. A kilátástalanság jelei ezek, ott zakatol Szaturnusz, fütyülve jajdul Vénusz, fejtésbe
A kilátástalanság jelei Fiam láztól égő arcvonásai alkotnak vonatsínekből jeleket. A kilátástalanság jelei ezek, ott zakatol Szaturnusz, fütyülve jajdul Vénusz,
Elsuttogom a méheknek Az első lélegzetig égbe temetkeztem. Lángom hajtott: nyíljon meg a Föld kapuja! Meghallott. Száját kitátva kiharapott onnan,
Ó, de gyönyörűen égsz bent te por! ,,Most, hogy bevettem a Cataflamot tompul az ábra. Jött valaki, ki lealkudta az
Annanna 3. Újra lobog kakastaréj, tüzes here, szűköl a szív. Rám nehezült éj, varázslatos szégyen. Felmarkolt vágy homokját, e milliárdnyi
Régóta szorít a csatornán kívüli születés. E félbeszakadt vajúdás múlt időben növekszik. Forgok, fordulok az éj levében. Vágyvilág sötét burkán
Annanna II. Lélekben alvó erő, pislákoló mécsfénye a holdnak. Világtalan férfiszívet ölel lágy szóval a holnap. Remény italát, mi most
Ki váltja fel a vaskorban is világló őrzőt? Ki váltja fel a vaskorban világló őrzőt? Virrasztó lép ki a meggyötört
Gyermekkori halál álom Ódon óvoda kapu alatt lépek, a teremben társaim már kerámia-répák. Mintha volnának cserép virágok, sorban állnak az
Mécsvilágnál Mécsvilágnál tizenkétszer keringtem körül a sztúpát, ahogy a kvarc a karon. Másnap érkezem, jöttöm jelző vadriasztó pattog törve a
Haj hull Haj hull, erőt vesztő jelzuhatag álmon. Nem gondolok másra, szorongok. Ocsúdom messziről siető szülő káromlásra. Névtelen hűs erő
A harangok immár bent konganak A harangok immár bent konganak. Sorsuk, hogy távoli hangként tűnjenek el s elhagyatottan. Ahogy az
Ki repeszti az álarcot, maszkot? Ki takarja be égő szemem s fogja be fájó fülem? Ír majd? Szól majd? Ad
Az elengedés Hiába suttog, rég nem hallom fájó testét lerakott rokonom. Átfestett hajdani otthonom távolodik, elhagyom. Nincs már hol lennem.
Nem bennem nyilall Artériában egy ismeretlen nyomás. Illó hit, koponya ropogás. Íriszekben lángra kapó pillangó, mint fénylő pernye száll, majd
A gyökerek kivonása Komótosan vonom ki lélekzetem az újramázolt házból. A boltív látványa sem vigasztal, tüske szív marasztal és az
Ki Nap levét issza míg arcát Hold süti: fátylat bont és hártyát növeszt kútba merüléshez. 2023.03.22 K.V.
Annanna Arcunk tükör: mutatja a most. Ébren álmodom, bordacsonton leomló arany: hajad szerteszét. Sóhaj ered útnak, hall szeméremcsont zenét. Koponyák
Tovalökte a kerekesszéket Hegy mögé bukó tűz-golyó homályba vész. Éj szitán villannak pillázók s ülök a kertben. Az orgonabokor alól
Vigasz Az égbolt arcodat sötét sálként lengi át. Látásod tó-tükör s lepel. Megfeszül a két hullámverés s már megcibáltan locsog,
Magvetéskor Csontszín hold az éjjel. Üktől öröklött kéjjel dacolok. Hiába s mezítlen. Égi jegy tanít rendre, meredő oszlopomra: tenger vagy,
Férfi lét Teorba zeng. Izzad a föld. Roppan a mag. Válik a héj. Vesztesség ül tüdőre, szív ketrecére titkokkal terhesen:
Félrevert harang Félrevert harangként kong a szív. Anyám súlytalan. Átlépte a test fájlaló honát és gyötrődés nélkül suhan a hajnali
Mit e szem nem láthat Vízköpőn márvány-arc, az emlék rajt végigcsorog. Mit felperzselt rég egy égre tűzött korong. Csápja nyúl
Vétek Ha kiabálsz s kiabálok: se te, se én nem vagyunk. Vétkesek kipárnázott szavaink: pokol, mit kényelemből egymás után hajítunk
Múlóra tekintve Neonlámpa vált pirosról kékre, aszfalton topog egy szarvas, kínt bőg az égre. Szétfröccsen az éj, lággyá keni a
Ég tudja A képről homok pereg. Hegyek arca torzul. Sziklába vájt nevek tűnnek el. Tajtékzó homokszemcsék zúgnak körbe s formáznak
Nem látni Sós, nehéz szelek süvítenek. Tágul az idő; ez a folyton kiforduló, imbolygó. Nincs másom csak ez a hordónyi
Irgalmat a valósnak! Láttad világunk? Megannyi földi féreg riadását? Egy gorombán zúzott egér feje… zúdult a vér, a jaj, az
Aranyló köntösben Neve kínozta majd elhagyta azt. Fiamnak nem hagyok ily örökséget! – rebegte, s kiköpte a gyökérmérget. Serdülő volt,
A lovagkirály Egy nejlon faágra akadva táncol az éj levesében. Járda felett kapva kap a semmibe. Mint ízületet rángat a
Álom hava A határban szénfekete ágak, kibuggyant naspolyák, egy állat lázasan döhög. Talpam alatt pattannak a görcsök, roppannak a jégre,
Befagyott időnk Ruba Szilvi (1972-2019) barátom emlékére Kopjafádnak dőlök, fehér toll vereslik avaron. Van ki nem tud temetni. Megkeményedett a
Réveteg emlék Nézd! Megbabonáz a kép. Távoli harangok az űrben: két bolygó fejünk felett rögvest összekoccan. Lásd, csukódik a szemem!
Kiss Tamás: Fiamnak, hangszereihez Pendítsd csak kobzod, citerád, gitárod, lantodat valahol tört szemeket látsz, meggyötört arcokat El kell találni, kit,
Ostrom Arcomon apaság verejtéke csordul, talajra hull. Magukba isszák föld-erek, e megnyílt, szent sebzett terek. Várnak ősfalaim. Erőd vagyok? Pedig
Egy megkerült koronaőr históriája Aranyszín fák ágai nyílásra hasították világunk hasát. Valamikor két hold volt az égen! A zöld ég
Ima a lélek elhagyott részeihez Látod-e miképp szorít lelket a város? Fogyó holdként zsugorodik, ahogy méreg rág a fogban, fenyőn
Kivágom Fürkészem őrület-tépte arcod, amint fújod a kádat penészölővel. Kanapén heverve látom: a sarkon sietve befordulsz míg három vénasszony köszön
Elmúltaknak Isten kardjaként a gyomos földből agancs mered égnek. Sírás szüremlik a csontból, kozmosz porának nedve. Ezer évnyi álom értelme
Töredékek Piros még a var körül. Valaki ágyat vet, tükröt törül, iszkoló szellem felett. Űr. Egy égő fénygolyó: minden nap
Nevesincs erő Számtalan ideje az űrön át fénnyel itat egy nevesincs erő. Lángnyelvként hasadtunk e tüzes sárgolyóra. Akkor éreztelek s
Éj-ladik Szemed mögé sodródott a volt dolgokkal teli csónak. Történelmen kívüli időt jósolnak fagyott pálmák. Suhanó fahajóban tenger-üledék, hűs verejték.
Kérgemben (Tarcsi Évának ajánlva!) Kérgemben érzem, mint egy váratlanul elpusztuló, ismeretlen faj utolsó példánya, úgy haldoklik bennem a közös emlék.
Tejúton érkező lélekmadarak Vérző köldökök, napasszony tején csüngők. Tej-ligetek, bő tömlők ragyognak setét, kopár hold mögött. Látóhatár nélkül, csendpalástot szövő
Kútlélek Suhogás. Napnyalábot kajtat a sötét lombú, késő hajnali rengeteg. Nem tudja, pislákol-e piros virág, parázs hamu alatt? Nem tudja,
Tótágast! Csontokat számolok, hátha van fölös mit odaadhatok. Nem-tudásom is elosztanám. Tótágasból vissza- húznám. Kint fénytől áznék, dobolás helyett csörgőt
Tejszínű emlék Kormos köldök: halvány kölök-kor válik porrá csontok között. Ezüst erdőben tejszín lombkoronákról hullanak puha kövek. Csermelyek vallanak. Hallanak
Mondolatok Távoli tájak viszontlátottként köszöntve magukhoz ragadnak. Négy ősanya varja sebeinket, három szín köntösük alá rejtezünk. Leomlott kövek helyén, csontokból
Reg’ egy látófáról Látófán révedni: semmibe tévedni a mindenség alatt. Alatta és mögött, arrébb rögöt lökött, csodájára járnak. Katlan, tónál
Eszmélés Óriás hazugság árnyékánál hűsölünk. Lombok alján tört fény remeg. Milliónyi apró szemhéj a pislákoló levelek. Váratlan kegyelem: csiklandozó sugár
Váratlan igézés Éhszáj, méhszáj, rozsdafarkú-háj! Éhszáj, méhszáj, rozsdafarkú-máj! Göncöl-küllőn fogódzkodtunk hol átfordul a tér. Csillagsarkán talpunk alatt most is lüktet
Kőarcok Hajdanán ősöket faragó vésők csengtek. Emlékezők hajoltak fényes kőarcok előtt. Fohászunkat ma eső mossa, kőarcuk mohával benőtt. A kurgánok
Út a szellemházhoz Minden út a szellemházhoz vezet. Minden lépés: szellemtánc. Noszogatnak füstkezek: még hét mérföld! Csizmámon rejtjelek. Az utolsó
Én határai Mikor elmúlik vágyból a hajlam szétválasztani: sötétből a fényt, ősből az újat, Napból a Holdat, jóból a szépet,
Csontokból rakott világ Világom csontokból rakatott. Mert, a világ csontokból rakatott. Égtejem, én vérem. Szaladj a fák közé! Égtejem, én
E mesét álmodni Súlya van az illanó pillanatoknak. Öröklétre kacsintó szemekben kócsagpehely. Rám várt, szívednél lejjebb a királyi kehely: Valakire,
A végtelent megérintő ember új eonjának imaginációja: Gyógyító igét szólni s lelket lehelni szürke testekbe. Tűzpillangót varázsolni űr-mély, fekete szemekbe.
Üző A másik álomban a levelek felfelé hullanak, és lefele tág az ég. Összegyűrődő zsákokat hallani, avarropogást. Hold-szálltakor, reggeltől reggelig
Göncöl-hajtók Hajtják a Göncölt, hajtják a vas szekeret, kik élnek álmatlan, fekete teleket. Űzött lélek lohol ölbe, csillaghéj-palásttal suhan. Keréktartó
Éji kérdés Kérdem az éj árnyait: van-e valami a romláson túl? Egy élő fából kisarjadt kapaszkodó?! Fakérgek illatától terhesen lélegzem
Jelképpé válva (Németh László Fritz-nek ajánlva!) Három szem mered a látóhatárra. Nap szentül. Szokatlan zamatú az elmúlás. Az éj egy
Napi hátramaradt feladatok: 1. Nagy kanállal merni a mindenségből. 2. Két kézzel inni a fodrozódó csillagvízből. 3. Hálából vizet csurgatni
„Az álom nem irányíthatatlan, ha egy sodró folyón feküdve, kavargó csillám-habok közt, láthatatlan karmazsinvörös fonalakkal kötöd össze magadban a
Ezüst – arany avatás Végre felavattam az ezüst-arany szobát. A hálóm ezüst lett, a nappalim arany. A tér azóta más
Kifordult Világ Igricei Csalfa dalokkal lármáznak igricek, kopott ujjú nyenyerések. Agyag-sípokon szuszognak, hamis körtemuzsikán a bágyadt, viaszos szájszélek. Őrjöngő huhogással
Éhes szellemek elűzésének regéje Éhes szellemek lakomáztak gyenge testemből. E torhoz méltó lábszárcsont sípon zengtek győzelmi dalt. Vérem folyik elmúlt
Világfáról letekintő, minden-tudástól túlcsordult öreg szellem fürkészi a nézhetetlent. Áttetsző, tiszta rés. Az agg ledob egy hírvivőt: egy árnypostás károgót.
Egy pillanatnyi virág textúrája Megrémisztett ez a könnyed bomlás, amint megláttam egy elhulló szirom szövedékét. Feléje fordítottam tenyerem a rács
Hívás Éjszak. Érzem felém fúj. Belém búj rég-jeges vágy. Sarkcsillag. Álomban vándorolok. Innen amoda. Mezítelen húsom hókristállyal fedném s éber
Ereszkedem Szétmálló fény mered rám kút mélyről. Szófüzért dob kötélnek az égi szellemhajó s azon kapaszkodva, rángatva a mondat-csomókat csúszom
Nem az lettem Nem mélyült az arc s nem lett forró az ágy. Elfeledem e merülést. Hajad levágom. Nem hajbókolnak
Csendkirály Láng-tengeren utazó tutajos partot ér, hol csendkirály honol. Ragyogó kövekkel kirakott némaság-palástban ül, királykék templomában. Látja bennem őt, aki
Árny pattant Feigli Gábor emlékére! Legutoljára mikor árny pattant, életre kelt a halhatatlan. Mégse adtál nevet az idődnek. Dagadó holdnál
Törött szárnnyal (Feigli Gábornak ajánlva!) Törött szárnnyal születtél s látni lassan forradó sebeket, húsban forgató gyógyító ecseted. Csupán a szív
Sólyomnak ágya Égi hajó ringatta álmaim, a sólyom ágya ismerte csupán vágyaim. A fekvő elmerült a barlang világában, s nem
Az ősasszony Száraz, fagyott földre zuhanó magként, majd erős faként húz ölébe asszony. Tó szemében világ tükröz örvényt. Forgó szekerén