Lomhán gyűjtöm szétszórt önmagom
a hajdani szülő házból.
Az ismerős árnyként vetülő boltív,
sem a kapualj nem vigasztal.
Tüske furakszik a múlt ütőerébe,
nem tudom mi marasztal.
Pedig pengét váj belém, elém.
Fa-csontváz kontúrja rajzolódik
a szemközti ház falán.
Az ezerszer is látott árny
most megnyúzott, hús nélküli emlék-virág.
Ez hát a felnövés ideje?!
Gyökerek kirángása kövek alól?!
Talán.
Mégis szédülök…
Bukom, botlom, reccsenek.
Árgus szemekkel figyelnek
ösztönök, szellemek:
szegycsontra, gátra, hová ejtsenek?
Lesz arcom s tenyerem alatt úgyis macskakő,
ami megtart és kérdőn vár:
vaj’ mit hullajt szemem könnyedén?!
Túlcsordult mára a sós könny-edény,
zúzódva, zihálva érzem:
körmömmel együtt reped a mulandó.
Élet-fonalak gyúlnak, gyűlnek a hegbe
s ujjaimmal egyre húzódzkodom
a ló ugrásnyira magasodó,
ég-nagy fekete hegybe.
2023.07.14 K.V.