A lovagkirály
Egy nejlon faágra akadva táncol az éj levesében.
Járda felett kapva kap a semmibe. Mint ízületet rángat a görcs.
A messziről jövő lovag, miképpen meridiánokon a bölcs
végigkopog az úton hátasával.
Pajzsán simítja napmadarát s tekintete hét csillagra mered.
A ló megáll, prüszköl míg lovasa leszáll.
A lovag csizmájáról leveri a gondot s patása mellől felragad egy eldobott csikket.
Mély ránc üli meg homlokát, fején igazít zománc-koronát,
csak a torok hallja mit motyog.
A lovag egyre csak szorítja a felkapott véget, e megbarnult átkot
és váratlan az égen égő korongba dobja.
Így égjen mind! – kiált,
majd megszívja testét végtelennel, a vöröslő kerek ragyogóval.
Valahol most leáll egy szív, valahol épp egy forrás fakad.
A nejlon az ágtól kiszabadul: fáról a kukába esik.
S míg a lovag komótosan távolodik,
a nagy tarajú szól hátuk mögött:
ég a város,
ég a ház is.
2021.02.14