Álom hava
by on január 5, 2021 in Írás és Jel

Álom hava

A határban szénfekete ágak,
kibuggyant naspolyák,
egy állat lázasan döhög.
Talpam alatt pattannak a görcsök,
roppannak a jégre,
téli jegyek suttogva hordják
a káromlót az égre.
Ötödik napja várom a reggelt.
Hanyatt úszik a szürkeség,
kormos lábát hegy elé veti.
Székre ülök, piciny rés mellé,
hol a világ belesve látja:
amint ajkamra döntöm a fekete lét
s rám ragad tekintete.
Úgy elvesznék benne! – sóhajtom.
Bár csókolna az álom! – vakarom.
Koponyám, mint az égbolt:
Napbárkát taszít óriás éj-kerék,
szívem reszketi e létolaj erét.
Bőröm tüzes tűk párnája.
Várja, amint a gyógyír,
e jeges hűs megfojtja viszketés-istent,
ki halált hal a gyógyulásba,
ahogy rég sátrában
s álmában első királyomat ölték.
Méltatlan kora-végzetek.
Távolról hun kürt robaja,
csontvelőm moraja,
szaggatom ruhám.
Hol vagyok?
Mivé lettem?
Ősatyák!
Nem látom apámat!
Nem látok semmit!
A kiáltás hártyámon dobog,
kagylóim üregében hét
madaras zászló lobog.
Köszöntlek halálom,
éjszínlepke ősi tollkabátom!
S meghajolva ott találom:
hol szememben rég,
e tejes véredényben,
a Nagy Göncöl átég.

2021.01.05 K.V.

2015 (c) Kobza Vajk - Minden jog fenntartva