Aranyló köntösben
by on március 21, 2021 in Írás és Jel

Aranyló köntösben

Neve kínozta majd elhagyta azt.
Fiamnak nem hagyok ily örökséget! – rebegte,
s kiköpte a gyökérmérget.

Serdülő volt, mégse nőtt még toll testén
s látta apját, amint a gúny ízekben fölfalja.

Szemgolyói oly zavartak voltak,
mintha halott madár tekintetét kémlelné.

Tollaival tömte ki a közéjük hasadt ürességet.
Az apa keze mellkas, mintha utoljára emelkedne.
Sarját inkább elárulta a holdnak,
csakhogy tekintélye Jupiterként ragyoghasson
és, hogy ne lássa senki seb-ráncukat,
torz igékkel szántott homlokukat!

Hamis imák csapódtak az égnek s nyelvének 
ízén köhögött át a fojtó keser-ének.
Lüktető fájó fülekben a porc.
Vajh öltöttek-e a dalok apára emberi vonást?
Vagy eltakarták előle titkos visszhangjait a fájdalomnak,
melyet nagyapja is stafétaként adott számára?
Van, ki úrdalokkal vágyott gyógyítani sebeit.
Van, ki bekeni fáját a halál olajával
s életek csúsznak el úgy, hogy törzsét valaha átölelhetnék.
Az apa mégis ellökte őt.
Azóta kutatja sarját a csillagtalan éjben.
S nem tudja, meglátja-e valaha ziháló, immár legénytollas fiát;
ki a túlparton végig suhan az úton,
majd térdre rogy köntösében s átzuhan
a kinyíló, megbocsátás aranykapuján?!

2021.03.20 K.V.

2015 (c) Kobza Vajk - Minden jog fenntartva