Aranyló köntösben
by on március 21, 2021 in Írás és Jel

Aranyló köntösben

Családneve kínozta s elhagyta azt egy lant nevéért.
Fiának nem ad ily örökséget gondolta s kiköpte a gyökérmérget.
Amikor nem nőtt szőr arcán látta apját, amint kineveti.
Szemei oly zavartak voltak, mintha halott madár szemébe nézne;
tollaival próbálta kitömni a köztük ragadt ürességet.
Keze, mint a mellkas, mely utoljára emelkedik.
Undorral simogatta csupaszságát. Apja szégyellte őt.
Eladta volna akár a Holdnak,
csakhogy tekintélye Jupiterként ragyoghasson.
Hogy ne lássa a szenvedést, mely ellepte homlokukat.
Hamis imái fent meghallgattattak: nyelve tüskéi miatt, szürke terekben bolyongtak éveket.
Lüktetők az igazságra, fájó fülekben a porc.
A dalok öltöttek rá emberi, vonást.
Eltakarták előle véres tollait a fájdalomnak,
melyet az ő apja is stafétaként adott számára.
Van, ki bekeni fáját a halál olajával
s életek csúsznak el úgy, hogy törzsét valaha átölelhetnék.
Forrasztófüvekkel, úrdalokkal akarta gyógyítani barlang-mély sebeit.
Lám, mégis ellökte a csónakot.
Azóta a partról kutatja fiát a csillagtalan éjben.
Most már láthatja zihálva távolodó, legénytollas fiát:
ki a túlparton végig kopog az úton,
majd térdre rogy aranyköntösében s átöleli
a kinyíló, megbocsátás kapuját.

2021.03.20 K.V.

2015 (c) Kobza Vajk - Minden jog fenntartva