Aranyló köntösben
by on március 21, 2021 in Írás és Jel

Aranyló köntösben

Neve kínozta majd elhagyta azt.
Fiának nem hagy ily örökséget!- gondolta
s kiköpte a gyökérmérget.

Mikor kamaszként nem nőtt szőr testén
látta apját, amint kikacagja.

Szemei oly zavartak voltak,
mintha halott madár szemébe lesne;

tollaival igyekezett kitömni a közéjük hasadt ürességet.
Az apa keze mellkas, mely mintha utoljára emelkedne.
Undorral méregette sarja csupaszát. 
Eladta volna akár a Holdnak,
csakhogy tekintélye Jupiterként ragyoghasson.
Csakhogy ne lássa seb-ráncukat,
torz igékkel bevágott homlokukat.

Hamis imák szálltak az égnek, nyelve tüskéi:
szürke térben bolyongónak keserű évei.
Lüktet az igazságra fájó fülekben a porc.
Csak a dalok öltöttek apjára emberi vonást.
Eltakarták előle titkos visszhangjait a fájdalomnak,
melyet már nagyapja is példaként adott apjának.
Forrasztófüvekkel és úrdalokkal vágyott gyógyítani sebeit.

Van, ki bekeni fáját a halál olajával
s életek csúsznak el úgy, hogy törzsét valaha átölelhetnék.

Az apa ellökte a fiát, a csónakot.
Azóta a partról kutatja őt a csillagtalan éjben.
Vajon meglátja-e valaha zihálva suhanó, immár legénytollas fiát;
ki a túlparton végig ballag az úton,
majd térdre rogy aranyköntösében s átzuhan
a kinyíló, megbocsátás kapuján?

2021.03.20 K.V.

2015 (c) Kobza Vajk - Minden jog fenntartva