Az ősasszony
Száraz, fagyott földre zuhanó magként,
majd erős faként húz ölébe asszony.
Tó szemében világ tükröz örvényt.
Forgó szekerén szakad a rés,
önsúly merül el tengerén.
Az öl erőt ont s törve bont hitet
kinek elég és mit kézbe ad:
ősi úton járók kenyerét.
Régi gyógy ez!
Rontott testekről váló pikkelyek,
emésztők bűzétől terhes estéken
dereng fel a remény.
Az asszony hímzett ruhája alól bújnak
a rügyek, nedves lecsengés.
Bölcs ő: áldást hint, oldoz, köt, levesz!
Öle lök s szemével a forró égre tesz.
(2004-ben írt vers javított átirata) K.V.