Az ősvilág húsának felhasadt sebéből vérként pereg a homok.

Hegyek arca torzul és a nyugtalanság angyala veti meg lábát a már perzselő tájban.

Csak egy szeme maradt, mégis sziklába vésett titkok kopnak el e súlyos tekintet alatt.

Vigasztalanul, mint tajték zúg körbe homokforgatag s formáz egy-egy pillanatra összeroskadt oltárköveket.

Egy fára akasztott holttest csontjaiból készült hangszer.

Bélhúr pendül, amint egy perzsa lány feszíti rá ujjait.

Van ki tudja kit, mit igéz: valami nyughatatlant; ‘mi önmagával terhes.

Nő, egyre csak nő árnyéka a Napnak s miképpen a fájdalom:

bénító, sűrű tollú állatként verdes.

Az utolsó csepp víz a kútból végül elillan.

Az itató körül csonttá szikkadt tevék nyögnek, de még utoljára felverik a barlang rejtekén alvó szörnyet.

…aztán örökre felsír a táj.