Ódon óvoda kapu alatt lépek be a terembe, ahol társaim már répa alakúra dermedt kerámia-urnák. Mintha volnának bennük színpompás üveg-virágok, katonásan, sorban állnak az ablak peremén. A hajszálvékony répa-urnák lassan repedezve, nagy zajjal s csörömpölve, apránként egymást követve lassan szilánkosra törnek. Sírva kirohanok. Az óvodaudvar végén vár anyám helikopterrel. Beülök mellé, mire ő is kerámia-urna lett. Bennem váratlan éppúgy mélyülnek a vágások, miként kő templomok oldalán a karcolások. Most…
én következek.