Virrasztó lép ki a meggyötört arc mögül.
Nincs miért szorítani már a láncot.
Az idő ölelése kihűlőben.
Ég-föld közé szorul s nem mozdul,
úgy öli a lángot, ahogy halkul a tüdő, lassul a szív.
Létkerék tanít, benne a mindenben.
Mindenben pusztuló létvidék,
földöntúli derengők sűrűsödnek,
egy cseppnyi világ, indigókék.
A holt agyag feltámasztása pihen.
Jelentése kopik minden egyes léptünkkel.
Bár gyulladna, élőn világlana!
Az élő vasorrú bukva tébolyt szemlél,
a miértre lesve látja: maga is balga, hisz
ugyanaz a tapasztaló várja,
s ugyanaz a tapasztalat.
A csontok néma üzenetén túl parttalan folyik
a hangtalan űr, a végtelen éj
egy még üresebb csend alatt.
Tán sosem létezhetett igaz ember-élet,
se új kenyér, se óbor ‘mi túlcsorduló.
Minden bomlik most, mindent ölel az éj:
ezredévenként egy napforduló.