Tenyéren figyelem a vonalat,
hol megeredt a sors: keresztet cipelve
az örökkön ragyogó felé bukó nappal.
A gondolatok titkokkal terhes érként,
izzadva csorognak föl a belső Golgotára,
míg bent valami vacog.
Fát horgoltak a kacsok.
A képzelet utolsó foga törik.
Nyál-dús, véres rongy lett csöpp létem
s a test, e különlegessé szőtt,
tél szelétől lobogó ingem.
Óramutatót szakít imára vált arccal
s mutat égre nyilával Hildegard von Bingen.
Csendet! Halld a dalt:
a születés valami más halála.
Minden keletkező lélegzetből fakad,
és hogy keletkezett, ez egyszer tudd,
idővel meg is szakad.
Ó Hildegard, ki vagy madárban és lombban:
adj értelmet a homokból gyúrt álmoknak!