Réveteg emlék
by on december 22, 2020 in Írás és Jel

Réveteg emlék

Nézem amint megbabonáz a kép.
Távoli harangok az űrben:
két bolygó fejünk felett
majdnem összekoccan.
Sötét csíkok hagyják el homlokom.
Lecsukom egyik szemem,
rácsapom másik ajtóm.

Ne feszegesd múltam! – érzem.
Hagyd a hawaii inges kövér gyermeket
az elsárgult fotón!
Történt már rosszabb:
előtte esztendőkkel a kertben,
egy elhagyott dobhoz nyúltam.
Rajta ezer ákombákom.
Ott állt a fa tövében.
Egy gyermek mit csináljon?
Hát doboltam.
Valamely bohókás igricé,
vagy táltosé volt? – nem tudom.
Csupán azt, hogy ez a sötét pecsét,
az a sötét hegy nem messze – ott!
– nyújtózott végig takarómon
és izzadt láncra vert
pár éjszakára s vacogva nagyi
dohos, antik szekrénye mellett.

Szürke rémek, réveteg emlékek
mélyülnek ma is arcomon.

Ó te embertelen,
te emberes kínzó világ kötele!
Rostok szakadnak, hajak lobognak,
ha a hegy gyomrára,
e fekete sűrű korongra tekintek.
Még mindig félek?
Te ziháló ember!
Te!
Ma is csak félig élek!
Bár ne révültem volna:
az a szénfekete kopjafa-lény
kacagva ma is üregébe tolna.

Bár ennél is nagyobb a baj,
nagyobb a jaj:
még mindig torkomban cipellek apám
s látom haragomat!

Ha az a két harang fejünk felett
egyszer végleg összekoppan,
a hangóriással talán a düh is távozik.
És megláthatom születő alakomat,
amint elengedem súlyom: torkom.
S eloldva kilehelem
végtelenbe suhanó csónakomat.

2020.12.22 K.V.

2015 (c) Kobza Vajk - Minden jog fenntartva