Réveteg emlék
Nézd! Megbabonáz a kép.
Távoli harangok az űrben:
két bolygó fejünk felett
rögvest összekoccan.
Lásd, csukódik a szemem!
Sötét jelek foglalják el helyem.
Ne feszegesd múltam!
Felejtsd el azt a virágmintás,
pufók kölköt ott az elsárgult fotón!
Történt más rosszabb. Ugyanott:
előtte esztendőkkel a kertben,
egy elhagyott dobhoz nyúltam.
Rajta rótt száz ákombákom.
Ott várt a fa tövében.
Egy tejfelesszájú hát mit csináljon?
Doboltam.
Tán bohókás igricé,
vagy erdőlakóé volt? – nem tudom.
Csupán azt, hogy az a sötét pecsét,
az a sötét hegy nem messze, ott!
– nyújtózott végig takarómon
és izzadt láncra vert
pár éjszakára, vacogva nagyi
dohos, antik szekrénye mellett.
Szürke rémek, réveteg emlékek
mélyülnek ma is arcomon.
Ó, de embertelen,
gyermeki kínzó világ kötele!
Álmaimban ma is
rostok szakadnak, hajak lobognak,
ha csak a hegy gyomrára,
e fekete korongra gondolok.
Zihálok, félek,
ma is csak félig élek.
Bár ne ütöttem-révültem volna!
Az a szénfekete kopjafa-lény
kacagva ma is üregébe tolna.
Bár ennél is nagyobb a baj,
nagyobb a jaj:
még mindig torkomban cipelem apám
s érzem haragomat.
Amint az a két harang fejünk felett
végleg összekoppan s a düh eltávozik,
eloldozom sötét anyagomat.
Elengedem súlyom: torkom.
S eloldva kilehelem
végtelenbe suhanó csónakomat.
2020.12.22 K.V.