Mezítlen kullogás sötétedő zenit alatt.
Öltöztet a zaklatott gondolat:
idegen textúrát hord ez évszázad.
Káprázat csorog belső íriszünk árterébe,
világtalan éhség.
Az egy álruhájába bújt kétség.
Hét halálon keresztül kúsztunk idáig
s eltelve körbetekint bennünk az iszonyat.
Milyen álom ez?
Mély!
Mégis, a mi mély álmunk súlytalan.
Csak locsogjuk: méz, sör érje ajkunk!
Végül a gyolcsot öltöttek rebegik kérdőn kínjaink:
Ki fájából rágja ki magát a fájdalom?
Netán böjtté kéne öleljük haragjaink?
Miért a megmeredés lágy idomok láttán
és miért tüzel fel e kerekded virág?
Van ki várja, hogy ezüst fésűket lopjunk hajkoronákba?
Csupán az égtelennek nem nyílik végtelen!
Süket a válasszal.
Ekképpen rejt titkon egér múmiát
a tapasztott vályogfal.
De, van ki tudta a válaszokat:
barlangba bújt, kit ott ért elragadtatás.
Holló hordta kenyerét, forrás oltotta szomját,
majd két szelíd oroszlán kotorta sírva sírját.

2024.05.31 K.V.