Hegy hátán bukó égi tűz-golyó,
a völgy lassú homályba veszett.
Éj szitán felvillanó pillázók.
Őszi kertben ücsörgök s felrázón,
az orgonabokor felől ismeretlen,
opálszín kocsonya mozdult felém,
e nyákos, sűrű ködből
anyám gurult ki elém.
Borzongtam.
Csontom szisszent,
remegve kért: huss innen!
Mégis…
mozdulatlan vártam, dermedten,
amint forgatta a csörgőt,
rázta a csillogó láncos botot.
És míg vétkeimre hörgött,
rettentve vicsorított,
addig fülembe súgott egy dalt,
dúdolt valami igazat-szépet,
majd a ködpalástba végleg visszabújva
tova lökte a kerekesszéket.