Apámért
Ég fölötti okít sebbel-lobbal aritmiát. Ősöreg fátyol hasadt el a pillanatban és emiatt hihettem befejezetlennek őt. Úgy pattant jeges szív s úgy visszhangzott rianás, hogy meglebegtetett két kontinensnyi világ közt.
Ej, még nem bukott le sáraranyod, napod! Ámbár, itt a folyónk leginkább akkor tanít, mihelyt már késő. – remegteti tűlevelét a duglász fenyő. Amint észrevétlenül leszáll az alkony, előlopóznak éjsötét köntösükből a cidrizők, a pillázók.
Göncölszekerek, avassatok már most! – fohászkodtam. Ha mégis menni kell a fejtetődön, vagy bal orrlyukadon távozz. Egész úton karmoltam a kormányt míg őrült vihar tombolt. Igaz, nem kint, hanem bent. Vártam mikor durran ki a belső ballon míg a pulzus, a hőmérséklet hatványozottan emelkedik. Miképp láthatnék tisztán, miközben ott cafatokra tépődött bent az ablaktörlő?
Drága gyógyítóm!
Lépj elő az üveg-tiszta holdkorongról és seperd félre azt az ősz hajat!
Zúzd le azt a rögöt, bütyköt! No meg a göcsörtöt.
Légy kék-láng képzet, vagy gyógyír gondolat!
Szedd szét, vagy rakd össze bánom is én?!
Támassz fel cserébe akár hétszer hét harkály-halottat…
csak kérlek, simítsd újra lággyá e tébolyult megcsontosodottat!
2025.05.25 K.V.