Mely kavics éj-koromfekete lett
Homályos, frissen meszelt szobában fekszik.
Talán ő már nem az apám.
A téboly tépte arcú lény fél: lezuhan az ágyról?
Képzelt emeleteséről sandítva bámul a mélybe.
Erősen kapaszkodik valamibe
s érezhetően ő sem tudja mibe,
ami szikla-nagy árnyékként vetül
még épp csontjaira.
Hirtelen nem tudom ki tudhatja:
mit ragadtam el fátyolos tekintetéből?
De már alkonyatkor nyomni kezdett
s odaát, elválasztva két serpenyőben
fehér – fekete kavicsok halmozódtak.
Mely kavics éj-koromfekete lett
(kívülről láthatóan bennem nőtt)
a tehetetlen és telhetetlen düh
porszemcséiből, egyszer csak
epévé összeragadt.
Már fogy a hold mihelyst álomban
az ártó-rontók epekednek kicsalni tőlem
hibáim s végzetes tévedéseim.
A haragvók felső fogsora alsó ajkukba harap,
míg végül mérlegelik a kavicsokat.
Melyik súlyosabb, melyből van több?
A kő, mely koromfeketén nőtt bennem:
indulatból, téves látásmódból szaladt össze.
Most a gondolatok is elvetélnek
felszakítva a kijáratot.
Nincs más fegyverem csak ez a gyémánt tőr,
mely elvágja a nem-tudást és felismeri,
hogy ezek ottan mind nem ők!
Utolsó szálig teremtményeim!
Vértengeren lovagolunk mindahányan
és a fák gerincét végül elroppantó,
tomboló szél hagyja el utoljára
képzelt világunkat.
2025.07.13 K.V.