Édes füst
A pillanat nyála, mint alvadt vért
oldotta fel szánkban az elévült időt.
A kéz törhetetlen faág, titkokkal lengedező
árva-madár menedék.
Szorítjuk hol így, hol úgy más tenyerét,
mit a levetkőzött szív szikrázó üllői
pirkadatra összekovácsolnak
elállva vérző útját a holdnak.
Zamatos almaként hullunk párnára,
míg szavainknak strázsálva gyúl gyufája.
Így lesz kiszakadt, édes füst az időnk
s gyűrött leplünk az éj elejtett ruhája.
2025.08.21 K.V.