Égbe temetkeztem óhajommal:
nyíljon meg a Föld kapuja!
…szájtátva kiharapott onnan,
miként az űrből felizzó kő.
Zuhanásba veszett tisztaság:
elsüllyedtem az anyagba.
Hajnal.
Felsírtam és nevettem és újra sírtam.
Attól fogva húz a nap, nyugtat az éj.
Érzem, miképp lépkedem
egy utolsó arasszal
majd ismét temetkezem.
Az élet alkony röntgen fényében,
ez emberöltőnyi elszáradt világ-énekem
majd hova szálljon?!
Amikor végleg
megmar az idő,
meggyullad a csont,
megremeg a mák.
Hol a látható terek zenitjén
titkon villan az emberijesztő:
ki zsákmánynak szólít és gyengéd,
majd széjjel fújja porsátramat.
Itt kaszás, amott fénymadár.
Belül táguló hét határ.
Se nem volt, se nem keletkezett.
Hova szálljon ki az égbe
milliószor temetkezett?
…
Amint rögös, föld ízük lesz az éveknek,
elsuttogom Napba nézve a méheknek!