Elsuttogom a méheknek
by on március 26, 2024 in Írás és Jel

Elsuttogom a méheknek

Égbe temetkeztem majd kértem:
nyíljon meg a Föld kapuja!
Valami szájtátva harapott ki onnan,
miként az űrből felizzó kő.
Zuhanásba vesző tisztaság
süllyedt az anyagba.
Hajnal.
Felsírtam és nevettem és újra sírtam.
Attól fogva húz a nap, nyugtat az éj.
Érzem ahogy lépkedem,
egy utolsó arasszal majd ismét temetkezem.
Az életalkony röntgenfényében
ez emberöltönyi elszáradt világ-énekem
majd hova szálljon?!
Amikor végleg
megmar az idő,
meggyullad a csont,
megremeg a mák.
Hol a látható terek zenitjén villan az emberijesztő:
ki zsákmánynak szólít s gyengéd,
majd széjjel fújja porsátramat.
Itt kaszás, ott fénymadár.
Belül tágul hét határ.
Ő se nem volt, se nem keletkezett.
Hova szálljon ki az égbe milliószor temetkezett?
Amint rögös, föld ízük lesz az éveknek
elsuttogom nagy titkon, Napba nézve a méheknek!

2024.03.26 K.V.

 

2015 (c) Kobza Vajk - Minden jog fenntartva