Mint hajdanvolt királyokat megszolgált lant kísérteteként lebeg az ina-szakadt, megpattant lélekhúr. Szentélyek, kőoszlopok mind amerre tér. Nem fog rajtuk már véső. Tudják ők is, én is: késő. A vöröslő fejkendők lefoszlott köd-sálak. Fogak és karmok a sárban. Verejték csorog halántékokon, nyákosodik testben a szégyen. Hamar feledték a tiltott zenéket, a tiltott hangszereket. Tündérek és óriások tág pupillákkal állnak értetlenül a fátyol túloldalán. Dermedten, tűz-melegtől fáznak: a határba állított áldozati oltárok helyére mi került? Egy függőleges, egy vízszintes és annak a középpontjára feszített isten-ember.
Ez itt az elhagyott út: tisztuljatok, böjtöljetek!
Ez itt a pokol és ez itt a menny!
Ez itt az erdő és ez itt a tűz!
Ez itt a hold és ez itt fűz!
Ez itt a tű és befűzetlen!
Az összes elfeledett isten – felajánlás híján – kiengesztelhetetlen.
…felriadok. Elmém zavart. Vizelni kell most, száraz torokkal. Felkelek. Két kezem, mint éji szellemek kocsányon lógó, élettelen, lassan leváló zsibbadt tagjai – mutatják utam: csorog a sárga irigység, a bágyadt tekintet a lentre.
Hogy lehet ez, hisz nem felfele igyekszünk? – suhan át míg visszafekszem. És visszaalszom. És megint álom.
Bizarr alakzatokkal végzett szokatlan rítusok, hogy megtudjam, hol laknak vajon hirtelen távozott szeretteim. Sok parányi lény csontsípokat fújva táncol egy fa körül. Valaki a körön kívül rettentően örül, szárnyaival integet. Nem értem. Már felriadni sincs erőm. Ilyen hát az imákat elfeledők álmai?!
2024.09.08. K.V.