Ó, de gyönyörűen égsz bent te por!
,,Most, hogy bevettem a Cataflamot tompul az ábra. Jött valaki, ki lealkudta az álmot s hagytam: váljon enyészetté a kérés nélkül öröklött gyűjtőszenvedély. Kifizette és elment. A több ezer dohos kötetet, a pogácsalábú ólmos szekrényeket, a háborúkat járt megsárgult papírokat egyszerre vakította el a fény ahogy kivitték. Pergett a festék. Vigyék csak el azt a festményt, polcot, porcelánt! Van ki a tükröt elveté, de azért lopva kifele menet belenéz, mégse néz vissza rá senki. Az összes szoba lassan kiürül. A birtokost váltó házban megremeg a tér s benne a térd. Kar sem hajlik fölém ott a sarokban többé óvón és nem nyugtalanít az eladott kakukkos órában lakó szőrös fülű lény, ki hitte: birtokolja azt az antikot s abban a monoton, lüktető ketyegést. Írisze piroslott s eme testetlen rémisztgette nagymama egyetlen, elkényeztetett csemetéjét. Miként távoli rokona temetését a szőrös fülű: kinevette őt is, amint nagyi rózsafüzért lógatott az ágy fölé. A falon nyomot hagyott egy kereszt. Egy „szentkristóf” karolt dedet és vitte át a tengerén, míg engem nem kísért soha senki, ha álmodtam is: mindig feketét, vagy jött a szürkeség – kirángattak testemből. Hittem s tudtam akkor ez a vég, mégis… Íme üres a tér! Üres a hely hol a kakukkos óra kongott s már nincs ott a papagájos szekrény. Üres a ház. Mégis átjárja valami titok, valami nesz. Ez hát az enyészet! Üres a szürke ég s furán terhes a múlt, eme viselt idő – ‘mi bennem mától már a rég: mindennel együtt, e szent fájó pillanatban végképp odaég.
Ó, de gyönyörűen égsz bent te por!”
2024.01.23 K.V.