Tovahengergetett sorsunk A sérült, hajlott, rozsdázó ágak nem halott tárgyak! Miképpen fa-nyelv vesztett, riadt, méla entitások állunk a felszakadt, cserzett

Veszteségek Veszteségek e cafatokra tépett, felzabált lélekkincsek. Nevezzük meg ‘mi gúzsba köt eme képtelen káprázaton! Csalfa fény imbolyog mélán e

Szent madárként suhanj! A birodalom szétszakad. Rozsdás csúcsok elnyúlt árnyat vetnek és kinyújtják vérző lábaikat a tűzköpőkre. Vaj’ kik rejtették

Feledés Faragni? Hiábavaló! Megkövült. Szobroztunk eleget, vesztegeltünk. Hogy tán holnap jobb, porózusabb lesz. A hézagon egyszer csak befolyik. Valami… Ázott

Mint hajdanvolt királyokat megszolgált lant kísérteteként lebeg az ina-szakadt, megpattant lélekhúr. Szentélyek, kőoszlopok mind amerre tér. Nem fog rajtuk már

A kilátástalanság jelei Fiam láztól égő arcvonásai alkotnak vonatsínekből jeleket. A kilátástalanság jelei ezek, ott zakatol Szaturnusz, fütyülve jajdul Vénusz,

Elsuttogom a méheknek Égbe temetkeztem óhajommal: nyíljon meg a Föld kapuja! …szájtátva kiharapott onnan, miként az űrből felizzó kő. Zuhanásba

Nappal is látni a csillagokat Réges rég szorít e gáton kívüli születés. A félbeszakadt vajúdás múlt időben dagad. Pördülök, fordulok

Ó, de gyönyörűen égsz bent te por! ,,Most, hogy bevettem a Cataflamot tompul az ábra. Jött valaki, ki lealkudta az

Annanna 3. Újra lobog kakastaréj, tüzes here, szűköl a szív. Rám nehezült éj, varázslatos szégyen. Felmarkolt vágy homokját, e milliárdnyi

Annanna II. Lélekben alvó erő, pislákoló mécsfénye a holdnak. Világtalan férfiszívet ölel lágy szóval a holnap. Remény italát, mi most

Ki váltja fel a vaskorban is világló őrzőt? Ki váltja fel a vaskorban világló őrzőt? Virrasztó lép ki a meggyötört

Gyermekkori halál álom Ódon óvoda kapu alatt lépek be a terembe, ahol társaim már répa alakúra dermedt kerámia-urnák. Mintha volnának

Másvilág Mécsvilágba érkezem. Jöttöm jelző vadriasztó pattog. Csillagtalan éjeken látni vadat kérődzni, s anyáink csontjaiból szárba szökkent új sejtfalat. Szentelt

Haj hull Haj hull, erőt vesztő jelzuhatag álmon. Nem gondolok másra, szorongok. Ocsúdom messziről siető szülő káromlásra. Névtelen hűs erő

A harangok immár bent konganak A harangok immár bent konganak. Sorsuk, hogy távoli hangként tűnjenek el s elhagyatottan. Ahogy az

Ki repeszti az álarcot, maszkot? Ki takarja be égő szemem s fogja be fájó fülem? Ír majd? Szól majd? Ad

Az elengedés Hiába susognék egy halott hallócsontnak. Átfestették hajdan volt hazámat, az otthon távolodik s akaratlan hagyom. Nincs már lennem.

Nem bennem nyilall Artériában egy ismeretlen nyomás. Illó hit, koponya ropogás. Íriszekben lángra kapó pillangó, mint fénylő pernye száll, majd

A gyökerek kirángása Lomhán gyűjtöm szétszórt önmagom a hajdani szülő házból.  Az ismerős árnyként vetülő boltív, sem a kapualj nem

Ki Nap levét issza míg arcát Hold süti: fátylat bont és hártyát növeszt kútba merüléshez. 2023.03.22 K.V.

Annanna Arcunk tükör: mutatja a most. Ébren álmodom, bordacsonton leomló arany: hajad szerteszét. Sóhaj ered útnak, hall szeméremcsont zenét. Koponyák

Tovalökte a kerekesszéket Hegy hátán bukó égi tűz-golyó, a völgy lassú homályba veszett. Éj szitán felvillanó pillázók. Őszi kertben ücsörgök

Vigasz Az égbolt arcodat sötét sálként lengi át. Látásod tó-tükör s lepel. Megfeszül a két hullámverés s már megcibáltan locsog,

Magvetéskor Csontszín hold az éjjel. Üktől öröklött kéjjel dacolok. Hiába s mezítlen. Égi jegy tanít rendre, meredő oszlopomra: tenger vagy,

Férfi lét Teorba zeng. Izzad a föld. Roppan a mag. Válik a héj. Vesztesség ül tüdőre, szív ketrecére titkokkal terhesen:

Félrevert harang Félrevert harang, kong a szív. Anyám súlytalan! – sújt a hír. Elhagyva fájlaló porát áldott testén lebegve át,

Mit e szem nem láthat Vízköpőn márvány-arc, az emlék rajt végigcsorog. Mit felperzselt rég egy égre tűzött korong. Csápja nyúl

Vétek Ha kiabálsz s kiabálok: se te, se én nem vagyunk. Vétkesek kipárnázott szavaink: pokol, mit kényelemből egymás után hajítunk

Múlóra tekintve Neonlámpa vált pirosról kékre, aszfalton topog egy szarvas, kínt bőg az égre. Szétfröccsen az éj,  lággyá keni a

Ég tudja A képről homok pereg. Hegyek arca torzul. Sziklába vájt nevek tűnnek el. Tajtékzó homokszemcsék zúgnak körbe s formáznak

Nem látni Sós, nehéz szelek süvítenek. Tágul az idő; ez a folyton kiforduló, imbolygó. Nincs másom csak ez a hordónyi

Irgalmat a valósnak! Láttad világunk? Megannyi földi féreg riadását?  Egy gorombán zúzott egér feje…  zúdult a vér, a jaj, az

Aranyló köntösben Neve kínozta majd elhagyta azt. Fiamnak nem hagyok ily örökséget! – rebegte, s kiköpte a gyökérmérget. Serdülő volt,

A lovagkirály Egy nejlon faágra akadva táncol az éj levesében. Járda felett kapva kap a semmibe. Mint ízületet rángat a

Álom hava A határban szénfekete ágak, kibuggyant naspolyák, egy állat lázasan döhög. Talpam alatt pattannak a görcsök, roppannak a jégre,

Befagyott időnk Ruba Szilvi (1972-2019) barátom emlékére Kopjafádnak dőlök, fehér toll vereslik avaron. Van ki nem tud temetni. Megkeményedett a

Réveteg emlék Nézd! Megbabonáz a kép. Távoli harangok az űrben: két bolygó fejünk felett rögvest összekoccan. Lásd, csukódik a szemem!

Ostrom Arcomon apaság verejtéke csordul, talajra hull.  Magukba isszák föld-erek,  e megnyílt, szent sebzett terek. Várnak ősfalaim. Erőd vagyok? Pedig

Egy megkerült koronaőr históriája Aranyszín fák ágai nyílásra hasították világunk hasát. Valamikor két hold volt az égen! A zöld ég

Ima a lélek elhagyott részeihez Látod-e miképp szorít lelket a város? Fogyó holdként zsugorodik, ahogy méreg rág a fogban, fenyőn

Kivágom Fürkészem őrület-tépte arcod, amint fújod a kádat penészölővel. Kanapén heverve látom: a sarkon sietve befordulsz míg három vénasszony köszön

Elmúltaknak Isten kardjaként a gyomos földből agancs mered égnek. Sírás szüremlik a csontból, kozmosz porának nedve. Ezer évnyi álom értelme

Töredékek Piros még a var körül. Valaki ágyat vet, tükröt törül, iszkoló szellem felett. Űr. Egy égő fénygolyó: minden nap

Nevesincs erő Számtalan ideje az űrön át fénnyel itat egy nevesincs erő. Lángnyelvként hasadtunk e tüzes sárgolyóra. Akkor éreztelek  s

Éj-ladik Szemed mögé sodródott a volt dolgokkal teli csónak. Történelmen kívüli időt jósolnak fagyott pálmák. Suhanó fahajóban tenger-üledék, hűs verejték.

Tejúton érkező lélekmadarak Vérző köldökök, napasszony tején csüngők. Tej-ligetek, bő tömlők ragyognak setét, kopár hold mögött. Látóhatár nélkül, csendpalástot szövő

Kútlélek Suhogás. Napnyalábot kajtat a sötét lombú, késő hajnali rengeteg. Nem tudja, pislákol-e piros virág, parázs hamu alatt? Nem tudja,

Tótágast! Csontokat számolok, hátha van fölös mit odaadhatok. Nem-tudásom is elosztanám. Tótágasból vissza- húznám. Kint fénytől áznék, dobolás helyett csörgőt

Éhes szellemek elűzésének regéje Éhes szellemek lakomáztak gyenge testemből. E torhoz méltó lábszárcsont sípon zengtek győzelmi dalt. Vérem folyik elmúlt

Árny pattant Feigli Gábor emlékére! Legutoljára mikor árny pattant, életre kelt a halhatatlan. Mégse adtál nevet az idődnek. Dagadó holdnál

Törött szárnnyal (Feigli Gábornak ajánlva!) Törött szárnnyal születtél s látni lassan forradó sebeket, húsban forgató gyógyító ecseted. Csupán a szív

Sólyomnak ágya Égi hajó ringatta álmaim, a sólyom ágya ismerte csupán vágyaim. A fekvő elmerült a barlang világában, s nem

Az ősasszony Száraz, fagyott földre zuhanó magként, majd erős faként húz ölébe asszony. Tó szemében világ tükröz örvényt. Forgó szekerén